Az Élet Császára

    Békés, csendes szerda délután, ülök a szokásos cukrászdámban, pötyögök a gépemen. Előttem egy latte, túl már egy oroszkrém szeleten.  Rajtam kívül üres a cuki. A két huszonéves pultos lány csendesen beszélgetnek, pakolgatják a sütiket, törölgetik az üvegvitrint. Béke és nyugalom árad a térben.

    Nyílik az ajtó, belép rajta Ő. Olyan 35 körüli, középmagas fickó, farmer, drapp dzseki, alatta valami melegítős pulcsi féle, keresztbe tett táska. Barnás-seszinű haja helyén már erősen kopaszodik, az arca átlagos, kicsit vizenyős két világos szem pásztáz az arcából. Teljesen átlagos kinézet, kicsit lestrapáltabb típusból. Nem is foglalkoznék vele tovább. Gondoltam én.

    Odamegy a pulthoz , ahol kiderül, hogy ismeri az egyik pultos lányt. Na és itt lelepleződik, hogy kicsoda is ő valójában. Hogy ki? Hát maga az Élet Császára, személyesen. Leereszkedett közénk, szegény nő ivarú egyedek közé, és most ájuljunk el tőle és személyiségétől.

Mert ő az, aki most is melóból jött, de sokat van gyúrni. Onnan is ismeri az egyik lányt, aki tök jó, hogy hat kilót fogyott, de ő 11-et. „ Meg minek akarsz te még 6 kilót fogyni, akkor tök lapos lesz a feneked, mutasd csak, most milyen?” -  És a lány automatikusan megfordul, h megmutassa a fenekét. Aztán É.CS. (hívjuk csak igy szereplőnket) folytatja, hogy igaz régebben találkoztak ott, mert ő most másfele jár gyúrni, de például most is költöztetésből jött, és az is egyfajta edzés, mert ugye kell az a férfierő oda. (Takarja a pult, de azon se csodálkoznék, ha megfeszítette volna a bicepszét a dzseki alatt a lányok fele.) Amúgy ő most a feleségének vinne valami sütit, de csak két szeletet, mert nemrég szokott le az édességről, bár múltkor az a nagyon csokis ízlett neki. Melyikben is van tiszta csoki? Abban? Az milyen? Áááá, az nem lesz jó neki, oké akkor maradjon a két szelet saher - egyezik ki végül a szőkébb pultos lánnyal. A másiktól kérdezi, hogy emlékszik rá, ő volt az, aki egyszer 35 gombóc fagyit evett, de már mindketten a feleségével életmódot váltottak, „olyan speciálisat”, és már nem esznek sok édességet, pláne nem ennyi fagyit. De azóta, hogy másként élnek, tiszta fickóssá vált, az összes nőt meg tudná dugni, aki csak a környékére kerül. Mert neki minden nő kell. Például most voltak wellnesszelni a nejével, és ott öt nőt dugott meg. „A feleséged mellett? - kérdezi vissza meghökkenten az egyik lány. „Persze, meg őt is.” „És eltűri tőled, így szeret téged?” „Hát persze, ő így szeret, én meg ilyen vagyok. Már egyszer öngyilkos is akart lenni, amikor elmentem, de visszajöttem hozzá, és szeret” A két lány csak hallgat. „De nekem már 26 évesen is 4 barátnőm volt, amikor ő akarta, hogy legyek a barátja. Pedig akkor nagyon benne voltam az életben. Még porno-forgatásban is szerepeltem. Volt ott egy mexikói csávó, 30 centis bránerrel. Na az dugta sorra a nőket. Meg egy másik haverom chipendale fiú volt, na az meg keresett rendesen, a bugyijába dugdosták a nők a pénzt. De volt nekem olyan barátnőm is, akit még a Seychell-szigetekre is el akartam elvinni másfél millió forintért, de dobott a kis kurva. A másiknak meg százezerért vettem telefont. Ja amúgy tudjátok hova megyek holnap? Masszázsra. Olyan olajcsurgatósra, arjuvédikusra. Kurva drága, mert húsz ezer forint egy alkalom. De nagyon jó, mert attól is kifickósodom.” Közben kikérte magának a második szelet sütikét, de most „valami savanyúbbat”. A lányok a pult mögött csak nevetgélnek, hümmögnek. Én visszafogottan próbálok nem megfulladni a röhögéstől, és azt próbálom vuduzni, hogy szólaljon meg a telefonja, és hívja már fel a neje.

Éssss… igeeen. 

„Szia Drágám, vettem neked két sütit, nemsokára megyek haza, nagyon döglesztő volt a napom, tisztára kikészültem. Igen, megyek nemsokára, beugorjak a Spárba kenyérért?” 

    És ebben a percben kitört belőlem az elementáris röhögés. Innentől kezdve már csak arra maradt erőm, hogy visszavigyem a pulthoz a poharam, és széles vigyor nélkül távozzak a cukrászdából. Magam mögött hagyva az Élet Császárát, aki újabb hódítást bezsebelve, majd megy a Spárba kenyérért. 

Oroszlán és Bonsai - I. rész

Wang Fu lecsippentette azt a szinte csak számára látható kis hajtást a fikusz törzséről. Elégedetten nézett a kis növénykére. „Jó lesz, még kell pár év, és nagyon szép leszel!” - mormogta a kis fácskának. Mindig beszélt a fáihoz. Mindig megbeszélte velük, hogy most épp miért és hogyan fog rajtuk alakítani. Tökéletes fácskákat nevelt. Hosszú évek alatt a Császári Udvar első számú bonsai beszállítója lett.

Neki ezek voltak a kincsei. Nemcsak a munkája, de az élete. Csak a bonsai-ok. Nem volt családja, felesége, gyerekei. Fent élt a hegyek között a sziklaorom aljához lapuló kis házikójában, egy meredek út vezetett fel hozzá, ami nagyobb esőzések idején járhatatlanná vált. A hegy lábánál lévő faluból egy idősebb nő hetente kétszer feljárt hozzá takarítani meg főzni, meg ennivalót hozott Wangnak. De azon kívül senki nem háborgatta magányában.

Jópár évvel korábban próbált kapcsolatokat ápolni, de rendre zátonyra futottak a próbálkozásai. Senki nem viselte el hosszabb távon az aprólékosságát, a tökéletességre való törekvését, hogy minden hibát ki akart javítani mindenkiben. Hogy senki nem volt neki elég tökéletes. Így sorra hagyták ott a barátok, az ismerősök. A nőket meg főleg nem értette. Félt tőlük, túl zajosak, kiszámíthatatlanok voltak a számára.

Végül egyedül maradt a fácskáival. És bármily furcsa is volt a korábbi ismerőseinek, ő ettől és így lett boldog.  A fácskák nem tiltakoztak, nem beszéltek vissza, nem voltak érthetetlen érzéseik, vágyaik, nem kérdeztek furcsa dolgokról. Nem ébresztettek benne fura és zavaros érzéseket. Ők alakultak úgy, ahogy ő szerette volna, olyanná, amilyenné elképzelte, hogy válniuk kell. Itt egy hajtás, ott egy felesleges levél, amott egy csavarás, ott kitámasztom, itt elhajlítom. Minden nap minden egyes fácskával. Néha kipusztult egy-egy közülük, megbetegedett, eltört, nem úgy nőtt, ahogy ő elképzelte. De nem sajnálta őket, tudomásul vette, hogy a tökéletesség áldozatokkal jár. A következő fácskánál már másként csinálta, mindig tökéletesítve a módszerét. És a fáinak csodájára jártak a Császári Udvarban. Neki ez jelentette a tökéletes harmóniát, békét. Semmi sem hiányzott az életéből.

- Wang mester! - szólította meg csendesen Xian. Wang kezében megremegett az épp átültetendő kis fácska, és csodálkozva nézett fel az idős nőre. Sose szokta megszólítani, mindig csak bólogat arra, amit ő kér tőle, de Xian szinte sose szólal meg. Ezért is alkalmazta már évek óta.

- Igen? - kérdezett vissza enyhe zavarban.

- A falubéliek azt mondják, hogy nagyon nagy havazás várható a következő napokban. Lehet, hogy nem fogok tudni feljönni. Nem lesz baj belőle?

- Nem. Hónapokra elég élelmiszer van a kamrában, egy hetet észre se fogok venni.

- Rendben, de vigyázzon azért magára Wang mester. Kegyetlenek a hegyek.

Wang nem tudott mit mondani erre. Nem volt hozzászokva, hogy őérte bárki is aggódjon, és még ezt ki is mondja. Csak mormogott valamit a szakállába.

Xian nemsokára összeszedte a motyóját, felkötötte a hátára, és elindult lefele az ösvényen. Wang nézte, ahogy eltűnik az erdő fái között, és még mindig a felkavarodott érzéseivel viaskodott. De aztán visszafordult a fácskáihoz, és nemsokára már el is felejtette a kis incidenst.

A havazás néhány nap múlva hatalmas vihar kíséretében meg is érkezett. Remegtek a ház falai a szélrohamok súlya alatt, de a sziklaorom megvédte a lezuhanó kövektől és kitépett fáktól, bár Wangnak még így is olyan volt, mintha a világvége jött el. Másnap reggel alig bírta kinyitni a bejárati ajtót, majd derékig érő hó fedett be mindent, az ösvényen hatalmas sziklatömbök hevertek a kidőlt fatörzsekkel teljes összevisszaságban. A faluba vezető út járhatatlanná vált egy éjszaka alatt.

Wang nem aggódott, tudta, hogy a készleteivel akár hónapokig is kihúzza, addig meg majdcsak elolvad a hó, és újból járhatóvá teszik a falubeliek az utat. Becsukta maga mögött az ajtót, és visszament a fácskáihoz.

Eltelt pár nap, senki nem járt arra, teljes csend és nyugalom uralta a hegyet.

Egy verőfényes reggelen Wang kiment a ház mögé tűzifáért. Ahogy belépett a hótól védettebb részbe, hátrahőkölt. Egy rongyokkal, szőrmékkel bebugyolált test feküdt a farakás mellett. Hirtelen azt se tudta, hogy él-e egyáltalán. Oldalról felkapott egy hosszabb faágat, és távolról megbökte a testet. Az felnyögött. Wang szíve szerint elfutott volna, otthagyva az ismeretlent. De valami ott tartotta, bár maga se értette, hogy mi. Közelebb lépett. Nem volt nagytermetű, sőt kifejezetten kicsi volt a kupac. „Talán nem veszélyes” - gondolta magában. Leguggolt mellé, és elhajtotta az arcából a rongyokat. Egy nő volt. Koszos, csapzott, de nő. Wang most igazán zavarba jött. Egy nő! Mit csináljon vele? Ha itt hagyja, megfagy. Ha beviszi, akkor meg ott lesz a nyakán, vele. Egy nő! Rosszabb már nem is lehetne. Újból odanyúlt az arcához, hogy lejjebb húzza a rongyokat, de ahogy a keze az arc fele közelített, a nő hirtelen elkapta a kezét és ránézett. Hatalmas dióbarna szemei csak úgy sütöttek a férfira.

- Segítsen, ne hagyjon itt! - rebegte, és a következő pillanatban megint elájult. Wang dermedten térdelt mellette. Nem teheti meg, hogy itt hagyja meghalni - döntötte el végül. „Beviszem, majd megmelegszik, és utána útjára bocsátom, talán eljut a faluig.”- próbálta magát biztatni.

Felnyalábolta a testet. Könnyebb volt, mint gondolta. Az csak lógott ájultan a karjaiban, miközben Wang fejében egymást kergették a gondolatok. „Ki lehet? Hogy került ide? Voltak társai? Ők merre vannak?” De tudta, hogy egyelőre úgyse kap választ, meg kell várnia, amíg magához tér a nő.

Bevitte és a tűzhely mellé tette a földre, ahol a legmelegebb volt. Óvatosan elkezdte kibontani a ruháját, letekerni róla a rongyrétegeket. Ahogy egyre több réteg került le a nőről, egye nyilvánvalóbbá vált, hogy nem idevalósi. Már hatalmas kerek barna szemei és a kifejezetten keskeny, szív alakú arca is ezt mutatta, de kidolgozott izmai is egy másik világ más szokásairól árulkodtak. A lábán lyukas bőrcsizma volt, a lábujjai közel az elfagyás határán. Wang először azt kezdte dörzsölgetni, hogy minél előbb elinduljon benne a vérkeringés. Levette az ágyáról a vastag gyapjútakarót és betakarta vele. Kiment a konyhába, és összekészített egy teát, visszavitte és odatette a tűzre melegedni. A nő felköhögött, csúnyán, mélyről jövőn, szaggatottan. Semmi jót nem ígért ez a köhögés. Végül csak egy vászon tunikát hagyott rajta, tovább szégyellte vetkőztetni, már így is túl sok volt neki, de tudta, hogy az átázott, vizes, hideg rongyok sokkal ártóbbak, mint az ő zavarban lévő tekintete. Megitatta a teával, akkor pár pillanatra mintha magához tért volna, de aztán megint visszaájult. Betakarta, és mivel egyelőre mást nem tudott vele tenni, visszament a fácskáihoz.

A kis szobácskájába behallatszott a nő szaggatott köhögése, hiába próbált a növényeire figyelni, a kintről beszűrődő zajok állandóan kizökkentették a nyugalmából. De végül a nő elaludt, és ő is elfeledkezhetett róla, belépett a saját külön világába.

Ebédig eszébe se jutott, szinte megdöbbent azon, hogy még mindig ott van. Egyből el is szégyellte magát. Odament a nőhöz, hogy megnézze, hogy van. Először csak kipirosodott arca tűnt fel neki, majd verejtéktől csatakos haja. Amikor hozzáért, szinte égette a kezét a nő tűzforró teste. Tudta, hogy ha nem tesz most valamit rögtön, akkor a nő ott hal meg a szobája padlóján.

Szerencsére a fácskái kapcsán eléggé jól ismerte a gyógynövényeket is, így egyből tudta, hogy milyen teakeverék kell. Sietősen összeszedte a hozzávalókat, és odatett egy kanna vizet a tűzre. Egy másik fazékba meg hideg vizet töltött, és csíkokra tépve egy vászonkendőt borogatást készített. A nő teste annyira forró volt a láztól, hogy pár perc alatt megszáradtak rajta a hideg vizes borogatások. Folyamatosan kellett cserélgetnie. Közben a tea is elkészült, megitatta vele, bár nem volt az se egyszerű kanalanként a zárt ajkak közé préselni, de Wang nem adta fel. Maga se értette, hogy mért csinálja, miért lett ez most ennyire fontos neki, de nem foglalkozott vele. Mechanikusan cserélgette a borogatást, a vizet, itatta a nőt. Észre sem vette, hogy rájuk esteledett. Tette, amit tennie kellett, ugyanúgy, mint a fácskáinál. Tudta, ha azt akarja, hogy a nő túlélje, ezt kell tennie, és kész. Estére lejjebb ment a nő láza. Akkora érezte csak meg, hogy mennyire elfáradt. A nő már egyenletesebben lélegzett, még meleg volt, de már nem annyira. A köhögés még mindig meg-megrázta az elgyöngült testét.

Wang felállt mellőle, kiegyenesítette elgémberedett hátát, lábait, készített magának egy kis vacsorát, aztán csak ült a széken, és a nőt nézte, ahogy az aludt, ahogy meg-megrázta a köhögés. És félt. Félt attól, hogy mi lesz, ha magához tér, mit fog mondani, egyáltalán érteni fogja, mit hoz az ő békés, nyugodt életébe? Nyugtalanul aludt el.

Másnap a nő még mindig erősen lázas volt, így kénytelen volt hagyni a fácskáit, a nőt ápolta egész nap. Aztán még napokig. A láza lement, de nem nagyon akart magához térni. A tea mellett már könnyebb levest is próbált neki adni, hogy erőre kaphasson. Letörölgette a testét, de a tunikát még mindig nem vette le. Amikor végigsimította sápadt bronzbarna karján vagy lábán, rácsodálkozott a vékony bőr alatt kirajzolódó erek finom vonalára, mint a falevelek erei az imádott fácskáin. A nő törékeny volt, törődött, tele sebekkel, de még így is sugárzott belőle valami megmagyarázhatatlan méltóság. Wang egyre jobban vágyott rá, hogy végre magához térjen, és elmondja, hogy ki ő, és hogy került ide.

Egyik reggel Wang arra ment ki a szobájából, hogy a nő ott ül egy bögrével a kezében a földre terített pokrócokon.

- Jó reggelt - köszöntötte őt a nő. - Köszönöm, amit értem tettél.

Kellemes, bársonyos hangja volt, nem hallatszott belőle sem félelem, sem meglepődés, csak egy enyhe akcentus… Olyan természetes volt körülötte minden. Ahogy ott ült, ahogy a válláról félig lecsúszott a takaró, ahogy a bögrét fogta, és felnézett a megdöbbent férfira.

- Cara vagyok, benned kit tisztelhetek? - kérdezte mosolyogva.

Wang hirtelen azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, nemhogy a nevét.

- W-w-wang Fu - dadogta végül.

- Tied ez a ház?

- Igen, én élek itt, egyedül. Bonsai-okat nevelek. - zavarba jött, hogy ezt most miért mondta. Olyan ostobának érezte magát.

- Mióta vagyok itt?

- Három hete találtalak a farakás mellett félig megfagyva. Ki vagy te? Hogy kerültél oda? - bukott ki belőle a kérdés.

- Három hete? Akkor már biztos azt hiszik, hogy meghaltam... - motyogta maga elé Cara.

- Kik hiszik?

- Jaj, ne haragudj, igazából még be se mutatkoztam a nevemen kívül. Gazdag velencei kereskedő az apám, anyám meghalt még kiskoromban, azóta vele járom a Világot. Pár hónapja kalózok támadtak meg minket, én fogságba estem, apám talán megmenekült. Rabszolgának adtak el a kalózok, az egyik tartományúr vásárolt meg, hozzá vittek a többi zsákmánnyal együtt. Minket is elért a vihar, mindenki mentette a saját életet, én meg kihasználtam a lehetőséget, és megszöktem. Több napig bolyongtam az erdőben, utolsó erőmmel bújtam be a farakásod mellé. Másra nem emlékszem. Örökké hálás leszek, hogy megmentetted az életem.

Wang nem szólt egy szót sem, emésztgette a hallottakat. Velencei kalmár, kalózok, rabszolga, szökés? Csupa olyan dolog, ami szerinte csak valahol nagyon messze, teljesen más világban, teljesen más életében szerepelnek. Erre itt ez a nő vagy lány, és mindezt beleönti az ő kis védett világába.

Cara látta a férfi zavarát, és azt hitte, hogy valamit elrontott vagy rosszul mondott. Jól beszélte a köznyelvet, de elbizonytalanodott. Lehet, hogy nem értette meg a férfi?

- Valamit rosszul mondtam? - kérdezett vissza.

- Nem, nem. Csak nekem ezek a dolgok annyira idegenek, ismeretlenek. És meddig akarsz maradni? - tette fel végül az őt leginkább foglalkoztató kérdést.

- Amint tudok, indulnék is, nem akarok további gondot okozni neked. - állt fel Cara. Lehullott róla a takaró, és ott állt egy szál tunikában a kunyhó közepén. Még csapzott haja a vállára hullott, vékony, de inas alakját körbefolyta a fény, mintha ő is fényből lenne. Megbillent a hirtelen mozdulattól, el is esett volna, ha Wang nem kap utána. Megtámaszkodott a férfi karján. Wang magasnak számított a kínaiak között, állítólag valami barbár őstől örökölte a szokatlan termetét. De a nő sem volt sokkal alacsonyabb nála, az átlag kínai nőknél jó fejjel magasabb volt. Meglepően erős szorítása volt.

Wang lesegítette a székre és ráterítette a takarót ismét.

- Nem vagy még annyira erős, hogy elindulj. Bár én nem bánnám, bevallom, de még maradnod kell. - lépett hátra Wang.

- Rendben. De csak pár napot. - bólintott Cara. - Tudnál valami ruhát adni? Meg is fürödnék, ha lehet.

- Nem vagyok vendégre berendezkedve, így csak az én ruháim közül választhatsz, ha találsz a magad méretére valót, és igen, ott a konyhában meg tudsz fürdeni, készítek neked mindjárt meleg vizet.

Wang kikészített az ágyra pár inget és nadrágot, zoknit és egy vastagabb kabátot. Lábbelit nem tudott adni, mivel neki jóval nagyobb volt a lába, mint a nőé. Így visszaadta a nő lyukas csizmáját. Majd megfoltozza később. Kirakott egy lepedőt törülközni, meg egy szappant. Behozta a közben felmelegedett vizet, és a dézsába öntötte. Aztán kiment a ház elé, hogy ne is zavarja a nőt a fürdésben. 

Végre magában volt. Nem értette az érzéseit: tartott is a nőtől, de valami vonzotta is hozzá. Talán a végtelen természetessége, nyugalma. Ahogy elfogadott mindent, semmin nem csodálkozott, nem problémázott. Mennyi mindenen mehetett keresztül. Velence. Annyit tudott csak róla, hogy az nagyon-nagyon mesze van, a Császári Udvarban hallott róla pár mondatot, de soha nem érdekelték a messzi vidékek, idegen emberek. Őt csak a fácskái érdekelték. És most itt van ez a nő, aki miatt hetek óta alig tud velük foglalkozni, és még ki tudja meddig, itt is marad. Egyre dühösebb lett. Érezte legbelül, hogy igazságtalan. Merthogy ő fogadta be, az ő döntése volt, hogy nem hagyja ott megfagyni. De akkor is, milyen alapon forgatja fel az ő nyugodt életét? Amint erősebb lesz, kiteszi a szűrét, menjen, amerre lát.

- Bejöhetek? - kérdezett be az ajtón óvatosan. Nem akarta megzavarni a nőt, bár lehet, hogy kettőjük közül ő lett volna jobban zavarban, ha még nem végzett volna.

- Igen, persze, már végeztem. - szólt ki Cara, miközben félhosszú barna haját dörzsölte a törülközőbe.

Nagy volt rá Wang ruhája, de egy övvel megkötötte a derekán az inget és a nadrágot, szinte szoknya hatását keltve. Bronzbarna bőre most tisztán csillogott, hátrafésült, vizes haja egy tömör, vastag, göndör zuhatagban ért a válla alá kicsivel, épp egy zsinórral fogta össze laza copfba. Barna kerek szeme uralta finom metszésű szív formájú arcát, vékony orra pimaszul nézegetett a világba, alatta apró eperszemre emlékeztető szája mellett két kis mosolygödröcske tette kifejezetten bájossá az arcát. Szép volt, Wang szerint nagyon is különlegesen szép. Teljesen más, mint a helyi nők. És nem kapta el a pillantását sem, egyenesen visszanézett rá, egyenrangú félként, ő is végigmérve a férfit. Nem volt benne egy szemernyi se a kínai nők alázatosságából vagy szerénységéből.

Ahogy Wang végignézte, ő egy bohókás pukedlivel köszönte meg a ruhát. Wang elmosolyodott, már közel se érezte annyira bosszantónak a jelenlétét.

- Ha itt maradsz, pár dolgot tisztáznunk kell - kezdett bele a mondanivalójába Wang.

- Először is, csinálunk neked egy rendesebb fekhelyet, itt a tűz mellett, ha az neked is megfelel. Enyém a konyhai fekhely, ahogy eddig is.

A lány csak bólintott.

 - Nekem dolgom van, a fácskáimmal kell foglalkoznom, nem szeretem, ha zavarnak benne.

Újabb bólintás a válasz.

- Tudsz főzni?

- Hát tanultam, de nem vagyok valami remek szakács.

- Nem baj, én sem nagyigényű. Akkor te fogsz főzni ránk.

- Ha van egy jó késed, kihelyezhetek pár csapdát, csak itt a ház körül. - mondta a lány.

Wangnak ismét elkerekedett a szeme. „Nő és ért a vadászathoz? Milyen titkokat rejt még ez a lány?”

- Van. De most még túl nagy a hó. Meg még nem vagy elég erős hozzá.

- Rendben van, akkor majd kicsit később.

- Van elég élelmünk kettőnknek is, előbb-utóbb meg majd eltakarítják a falubeliek az ösvényt.

Neked most sokat kell enned meg pihenned, és a gyógyteát se felejtsük el.

- Van a padláson még tavalyról pár bála szalma, azt lehozom neked, azt letakarva kényelmes fekhely lesz belőle. - És ahogy ezt mondta, el is indult a padlásra.

A lány összeszedte a pokrócokat, kivitte a ház elé, kirázta őket és kiterítette szellőzni. Wang még a padláson motoszkált, így eltávolodott a háztól, nyomokat keresett. De szerencsére pár őz, nyúl és vaddisznó nyomán kívül semmit nem talált.

„Talán tényleg lemondtak rólam, és azt hiszik, hogy meghaltam a viharban.” - bíztatta magát.

„Rendes fickó ez a Wang. Mégha kicsit bogaras is. Vajon mennyi idős lehet? Szerintem többnek néz ki azzal a nagy szakállával, mint amennyi valójában. Nekem meg meg kell erősödnöm, és utána vissza kell találnom apámhoz. Remélem túlélte a támadást.” Arra kapta a fel a fejét, hogy Wang a nevét kiáltozza. Gyorsan visszasietett a házhoz.

- Hol bóklásztál? - kérdezte a férfi kicsit mérgesen.

- Csak körülnéztem a ház körül. Nem szabad? - kérdezett vissza a lány.

- De szabad, csak még könnyen visszaeshetsz a lázba, és nem biztonságos a sziklaomlások miatt a környék.

Cara kicsit elszégyellte magát. A férfi aggódik miatta, ő meg a körmeit próbálgatja rajta.

- Elnézést. - mondta szemlesütve.

Wang nem szólt semmit, csak becipelte a két bálát a szobába, és szétterítette a tűzhely mellett.

- Most megnézem a fácskáimat, te addig foglald le magad, amivel akarod - és ezzel bement a kis szobácskájába és magára hajtotta az ajtót.

Cara ottmaradt a szoba közepén.

„Jól itt hagyott.” gondolta magában. „Na, lássuk azt a konyhát meg kamrát, kezdek éhes lenni, mit lehetne főzni?”

A konyha elég puritán berendezésű volt, látszott, hogy nem igazán ez a ház központja, pár tányér és edény a szekrényben, egy másikban inkább kamraszerűen bepakolva különböző dobozkákban, zsákokban, üvegekben rizs, cukor, só, liszt, szárított bogyók, gomba, sajt és egyéb hozzávalók. A konyhából nyílt egy kisebb kamra, ott is nagyjából ugyanezek a dolgok voltak, csak nagyobb mennyiségben ill szárított húsfélék a polcokon. Se friss hús, se friss zöldségféle.

„Hát jó, akkor ebből dolgozunk”- sóhajtott Cara, és megpróbált visszaemlékezni a hajószakácstól tanult dolgokra. A hajón se sokkal több mindenből gazdálkodhattak.

Amikor elkészült az ebéddel, óvatosan benyitott a kisebb szobába. Először elvakította a fényár, ami a szoba túlsó felén lévő, közel falméretnyi ablakon áradt be. Majd Wangot látta egy mini fácska fölé hajolni, ahogy egy furcsa formájú ollóval a kezében épp elmagyarázza a kis növénynek, hogy miért kell kicsit levágni a gyökeréből.  A szoba falán lévő polcok telis-tele voltak különböző méretű, formájú, színű mini fákkal. Cara ledöbbenve nézett végig a szobácskán. Látott már bonsait, de ennyit egy helyen és ennyire változatosakat még sose. Ahogy megfordult, véletlenül lelökött egy kis ásót az asztal széléről. Csörömpölve esett a földre, éles hangja berobbant a szoba csendjébe. Wang ijedten rándult össze a hangra.

- Azonnal takarodj ki innen! - förmedt a lányra első haragjában.

A lány zavartan hátrált ki a szobából.

- Csak szólni akartam, hogy kész az ebéd… - védekezett Cara.

- Akkor be is kiálthattál volna! - vágta oda még mindig dühösen Wang.

- Én nem szoktam kiabálni - másokkal ellentétben! - vágott vissza Cara, már ő is felpaprikázva.

Wang behúzta maga mögött az ajtót. Vett egy nagy levegőt és kifújta.

- Jó. Valóban ezt nem mondtam, de oda senki nem léphet be rajtam kívül. Érted? Soha, senki.

- Rendben, megértettem. - mondta még mindig enyhe dühvel a hangjában Cara.

- De te meg nem kiabálhatsz így velem, főleg hogy semmi olyat nem tettem, amivel ezt kiérdemeltem volna. Nem tudtam róla. Már tudom.

Most Wang szégyellte el magát.

- Ezért nem viselem el, ha van valaki mellettem - próbált már magyarázkodni. - Nekem megvannak a magam szokásai, azok nekem jók úgy, ahogy vannak, és ha jön valaki, azokat csak felborítani tudja. Mindig ez a vége. Hogy vagy én, vagy ő, de elmegy.

- Nem kell sokáig elviselned, ígérem, hogy amint jobban bírom az utat, elindulok, és te meg mehetsz vissza a bonsai-jaid közé.

 Még mindkettőben forrongott a harag, amikor leültek az asztalhoz. Wang kicsit félve kóstolta meg a tányérján lévő rizses kinézetű valamit. De amennyire nem volt bizalomgerjesztő állaga, az íze annál jobb volt. „Legalább főzni tud” állapította meg magában. Gyorsan belapátolta és egy jóleső böffenéssel hátradőlt a széken. Aztán jutott az eszébe, hogy mégis csak egy nővel ül egy asztalnál. Elvörösödött. Cara felnézett a tányérjából, és elnevette magát.

- Csupa férfi között nőttem fel, ennél sokkal közönségesebb dolgokkal is találkoztam már. Semmi baj nincs, egészségedre. Örülök, hogy ízlett.

Wang még inkább elpirult, de ez inkább már a nőnek szólt. Furcsa volt, hogy ennyire másként reagál a dolgokra, mint ahogy ő elvárta volna. De ennek ellenére valahogy tetszett is neki, hogy nem kiszámítható. Bár semmitől nem irtózott eddig jobban, mint a kiszámíthatatlanságtól, a váratlantól. És ettől még jobban zavarba jött. Hogy már megint ezek az ellentétes, furcsa érzések. Na ezért nem akart nőt a közelében. És erre most ezt itt megkapta.

Felállt az asztaltól, megrázta a fejét, köszönömöt mormogott az orra alól, és gyorsan bemenekült a fácskái közé. Azok legalább nem hozzák folyton zavarba.

Cara leszedte a tányérokat az asztalról, elmosogatott, behozta a pokrócokat kintről, megágyazott magának, valóban kényelmes fekhely lett belőle. Összesöpört. Aztán ült egy helyben, és nem tudott magával mit kezdeni. Wang a kisszobában a fácskáival, ő meg itt kint, és semmit nem tud csinálni. Ránézett a csizmájára. Ezt is meg kéne stoppolni, de nem akart kérni semmit Wangtól, nem akarta megint kivívni a haragját, mégis csak a házigazdája. Felállt és elkezdett alaposabban körülnézni a házban. Nem sok érdekességet talált. „Egy egyedülálló, fabolond férfinál nincs semmi izgalmas” - állapította meg. Talán az a sarok ott, szemben. Egy kisebb polc volt a falon, és egy csomó papirusztekercs hevert rajta elég nagy össze-visszaságban. Cara odament, beleolvasott egy-kettőbe. A kínai írásjeleket nem ismerte annyira, inkább beszélni tudott, de arra rájött, hogy megrendelések és elszámolások voltak. Hát ez se érdekes. Aztán talált egy csomó üres papírt. Ettől felcsillant a szeme. Jobban körülnézett a polcon és a környékén, és végül meg is találta, amit keresett: tollat, ecsetet és tintát.  A tűzből kikotort egy faszén darabkát is. Boldogan magához vette őket, és leült vele a konyhaasztalhoz.

Kislány kora óta imádott rajzolni. Amikor unatkozott a hajón, akkor kiült a fatáblájával és széndarabkáival a tatra, ahonnan az egész hajót belátta, és rajzolt. Akár órákon keresztül. A matrózokat, a hajót, a tengert, a kikötőket, az új városokat, az embereket. Ahogy nőtt egyre jobb lett, egyre élőbbekké váltak a rajzai. A szénről átszokott a tintára, de még szénnel is szeretett rajzolni. Szerette az árnyalatait, az összemosható határait, az anyagszerűségét. Sok képét elajándékozta, volt, hogy egy-egy nyugodtabb kikötőben kiült a partra rajzolni az arra járókat. Mindig kisebb-nagyobb csoport gyűlt a végén köréje, akik ott csodálták, ahogy elkészülnek a rajzai. Ezeket szinte mindig odaadta a rajtuk szereplő embereknek. Nem sajnálta őket, tudta, hogy majd lesz másik, akár még szebb is. A megajándékozottak meg nagyon örültek a képeknek. Szeretett adni másoknak. Ő ezt tudta adni, és nem fukarkodott vele.  Aztán megrajzolta, ha valami megérintette, vagy elszomorította, vagy különleges volt, furcsa vagy szokatlan. Rajzolt, ha boldog volt, rajzolt, ha rossz kedve volt, rajzolt, ha unatkozott, és rajzolt, ha rajzolhatnékja volt. És már hónapok óta nem jutott hozzá. Pedig mennyi mindent le kéne rajzolnia.

Hirtelen azt se tudta, mivel kezdje. Aztán bekúszott édesapja arca, ahogy látja, hogy elrabolják. A szeme, a kétségbeesés benne. A tehetetlen düh. Egyszer csak magától elindult a keze, és nem volt megállás. Egyik rajz után született a másik. Érdekes módon, most nem a toll volt a jó hozzá, talán mert maguk az emlékek is faszén sötétségűek voltak.

Észre se vette, hogy rájuk sötétedett. Csak azon, hogy egyre kevésbé látja a papírt. Felnézett és vele szemben Wang állt az kisszoba ajtóban, aki elkerekedett szemmel nézte a lányt a papírhalom közepén.

- Te meg mit csinálsz?

- Rajzolok, remélem nem baj? Bocsánat, de itt találtam a polcon ezt a csomó üres papírt, és unatkoztam. Nem akartalak zavarni.

- Nem zavartál. Megnézhetem?

- Meg, persze - mutatott a lány az asztalra.

Wang felvette a kupac tetején lévő elsőt, aztán a másodikat, ránézett a lányra, de nem szólt semmit. Majd egymás után nézegette a rajzokat. Egynél-egynél megállt percekig. Látszott rajta, ahogy felkavarják a képek.

- Ezek veled történtek meg? Vagy csak kitaláltad őket?

- Nem, ezek saját emlékek. Ő az apám - vette ki a halom aljáról az első képet. - Ő meg a kalózbanda főnöke. - mutatott egy másikat. - Ő meg Nivaa, együtt voltunk fogságban, egy núbiai rabszolgalány, de meghalt. Halálra korbácsolták, mert nem volt hajlandó meztelenül táncolni az egyik tivornyán.

- És te? - csúszott ki Wang száján a kérdés. Egyből visszaszívta volna, de már késő volt.

- Én táncoltam. És életben vagyok. - felelte sötéten Cara.

Wang ránézett a lányra, és valahogy másnak látta hirtelen. A törékenysége mögött valami szívós keménységet látott meg benne, ami eddig fel se tűnt neki.

- Te nagyon más vagy, mint akiket eddig ismertem. - bökte ki Wang.

- Ezt bóknak veszem - mosolyodott el Cara. - Amit tudok a kínai nőkről és a szokásaitokról, én valóban nem illek ide. Engem másként neveltek, máshonnan származom, másként szeretném az életem élni. Ezért szeretném minél előbb megkeresni az apámat, és visszamenni a hajónkra.

Este már nem is nagyon beszélgettek többet. Csendben megvacsoráztak, Cara elmosta az edényeket, aztán ment mindenki a saját ágyába. Cara estére már nagyon elfáradt, sok volt neki az egész napos fennlét, nem volt még egészséges, bármennyire is szerette volna. Wang nehezebben aludt el, kavarogtak a lecsukott szemei előtt a lány rajzai. Nem akarta, de megrázta egy-egy kép. „Miken mehetett keresztül?”- jutott eszébe megint. De aztán őt is elnyomta a fáradság.

Beálltak erre a ritmusra: Cara délelőtt főzött, takarított a házban, Wang gondozta a fáit, délutánonként Cara egyre nagyobb sétákat tett a ház körül bogyókat gyűjtögetve, vagy ha elfáradt, visszament rajzolni. Az idő is enyhébbre fordult, a hó olvadozni kezdett. Most inkább a mindenhonnan folyó erek és patakok okoztak problémát az erdőben, és a miattuk elinduló kisebb földcsuszamlások. Egy hét múlva Cara már annyira megerősödött, hogy elkezdett csapdákat kihelyezni a háztól nem messze. Nyúlra, mókusra, nagyobb vadra nem akarta. Ettől kezdve az étkezéseik is változatosabbá váltak. Wang kifejezetten szerette Cara főztjét. Ez is kicsit más volt, mint amihez szokva volt eddig, de ízlett neki a furcsább fűszerezés.

Wang majdnem minden este megnézte Cara rajzait, néha kérdezgetett róluk, a lány meg őszintén mesélt a kalandjairól vagy viszontagságairól. Wang előtt egy fordulatokkal, de ugyanakkor szeretettel teli élet kezdett kibontakozni, amiben nemhogy félnének az ismeretlentől, hanem épp annak a felfedezése adja az élet sava-borsát. Cara imádta az apját, a furfangos velencei kereskedőt, aki már lánya születése előtt is bejárt távoli vidékeket. Mikor megszületett a lánya, pár évre hazatért, de felesége halála után nem találta otthon a helyét, így ismét útra kelt, de a lányát is magával vitte, nem akarta nevelőszülőkre bízni. Sokan megszólták ezért, hogy mit keres egy kisgyerek, pláne egy lány egy kereskedő hajón a sok durva férfi között, de Cara apja tudta jól, hogy mellette van a legnagyobb biztonságban a lánya.  Cara volt a hajó kabalája, mindenki imádta, kényeztette, soha senki egy rossz szóval vagy tettel nem bántotta. És a kislány megtanulta a hajózás minden fortélyát, a matrózoktól az élet lényegét, nőkről, családról, barátságról, összetartásról, haragról, bosszúról, hűségről, önfeláldozásról, akaratról és kemény fizikai munkáról. Amikor már elég erős volt hozzá, ő is beállt evezni, húzni a vitorlákat, fonni a kötelet. Pont úgy, mint egy fiú. De ahogy nőtt, érezte, hogy nem tartozik ide, vagy nemcsak erről szól az ő élete. Ezért amikor elérte a 18. életévét megkérte az apját, hogy hadd maradjon pár évet Velencében. Szerette volna megismerni a parti világot, a csillogásával és a sötét oldalaival együtt. Mert akkor már tudta, hogy az élet nemcsak fény, van benne árnyék is bőségesen. Az apja nem könnyen, de beleegyezett. Édesanyja testvérére, Clarissa nénire bízta a lányt. Signora Clarissa középkorú, de jómódú özvegyasszony volt, bejáratos a legjobb családokhoz. Cara apja tudta, hogy jó kezekben lesz a lánya. Cara belevetette magát a velencei felsőosztály pazar és intrikáktól teli életébe. Meglepően jól boldogult. Talpraesettségével és eszével jól lavírozott a képmutatásból és ármánykodásokból épített zátonyok között. Nagyon sokat tanult, emberismeretből, szerelemből, szeretetből, emberségből és árulásból, aljasságból. Végül két év után megunta, megcsömörlött a velenceiek talmi világától, és hiába volt számos komoly kérője, ő visszavágyott a tenger és a matrózok kiszámítható, tiszta világába. És legközelebb, amikor apja kihajózott, ott állt mellette a hajón. Jópár éve már együtt vándorolnak, eljutottak ide Kínába is már többször, így tanulta a meg a nyelvet is. Egészen a legutolsó útjukig, amikor megtámadták őket a kalózok, és őt elrabolták.

- Édesapád tanított meg vadászni?

- Ő is, meg volt pár matróz, akik orvvadászként keresték a betevőt, és a büntetés elől menekültek a tengerre. Ők mutatták meg a hurkok készítését. Ha kikötöttünk egy-egy szigeten, akkor így szereztünk friss húst.

- És fegyverrel is tudsz bánni?

- Íjjal egész jól lövök, a kardot is tudom használni, de nem szeretek közelharcba bocsátkozni egy férfival, mert többnyire erősebb nálam. A nyíl viszont távol tart tőlem bárkit. Édesapám szerint hiába vagyok nő, illetve pont azért is, meg kell tanulom megvédenem magam. Nem számíthatok mindig egy hős megmentőre. Bár megfagyás ellen nem tanítottak ki, ahhoz kellett egy megmentő - és ahogy ezt mondta, szélesen rámosolygott Wangra.

Wang már nem jött annyira zavarba, mint pár héttel korábban. Megszokta a lány közvetlen, barátságos stílusát. Már nem kereste a miérteket, nem akart mindent megérteni vele kapcsolatban. „Kár, hogy nemsokára elmegy.” - gondolta, és megdöbbent saját magán. Gyorsan el is hessegette ezt a gondolatot.

Cara egyre erősebb lett, egyik délelőtt készített magának egy kezdetlegesebb íjat, onnantól kezdve azon gyakorolt délutánonként. 

Wang pont rálátott a kis szoba ablakán keresztül. Már nem az ő hatalmas ruháiba járt, átszabta magára őket, jól tudott a lány kézzel varrni, azt is megtanulta a hajón. Az ingekből karcsúsított tunikák lettek, a nadrágok szára is jóval szűkebb lett, alatta sejteni lehetett izmos, de formás alakját. Wang többször rajtakapta magát, ahogy percekig nézi, ahogy ott áll egy helyben, az íjat feszítve, feszült koncentrációval az arcán. Olyankor mindig megjelent egy pici ránc a jobb szemöldöke felett. Aztán ahogy elengedi a nyílvesszőt a húrról, és néz utána, hogy a megfelelő irányba repül-e. És a széles vigyort, ha beletalál a céltábla közepébe. Máskor meg a sorozatlövést gyakorolta. Villámként lőtte ki egyik nyílat a másik után, szinte nem is lehetett látni a kezét. Aztán volt, amikor vetődésből, ugrásból, gurulásból lőtt, hajlékony teste arra és úgy fordult, amerre a lány akarta. Wang csodálta mozgékonyságát. Az ő lomhaságához képest a lány szemfényvesztő ügyességgel mozgott. Furcsa vágy ébredt benne, szeretett volna ő is így mozogni. „Mik járnak az eszedbe, te ostoba!” - förmedt magára. „A lány nemsokára elmegy, te meg itt maradsz a fácskáidnak. Mit szólnának hozzá, ha te is elkezdenél így ugra-bugrálni?” És gyorsan visszafordult az egyik kis borágó cserjéhez, hátha az visszatereli a normális kerékvágásba a gondolatait.

Másnap Cara szokatlan kéréssel lepte meg Wangot. Két hosszú botot tartott a kezében.

- Szeretném gyakorolni a vívást, hogy abban is visszajöjjön a gyakorlatom. Segítenél nekem?

- De én nem tudok vívni - tiltakozott a férfi.

- Nem baj, az alapokra megtanítalak, és majd belejössz. Én sem vagyok valami kiváló vívómester.

 - De nekem a fácskáimnál van dolgom.

- Azok kibírnak egy délelőttöt nélküled - és a férfi kezébe nyomta az egyik husángot.

- Nem. Nem akarok vívni - és Wang letette a földre a botot, és szinte bemenekült a házba.

Cara csak állt ott, kezében a másik husánggal, és nem értette, hogy mi ütött a másikba. Minden férfi, akit eddig ismert, örömmel tanult volna meg vívni. Erre itt ez a nagy melák, és elmenekül egy kis vívólecke elöl.

Cara utána ment. Wang a kis szobájában volt, úgy csinált, mintha valamelyik növénykét ápolta volna.  Cara megállt az ajtóban, nem akart bemenni.

- Mondd mi a baj? Mért nem akarsz megtanulni vívni?

- Mert nincs rá szükségem.

- Azt sose tudhatod, egyedül élsz fent a hegyek között. Járhatnak erre rossz emberek is.   

- Eddig se volt rá szükségem, eztán se lesz.

- Mitől félsz?

- Nem félek. - fakadt ki Wang.

- Akkor mi a baj? - kérdezte ismét Cara.

- Te. - bukott ki Wangból.

- Én? - kerekedett el Cara szeme.

- Mert miért?

- Mert idejöttél, mindent felborogattál magad körül, már semmi se olyan, mint régen volt. És már semmi se lesz olyan, ha el is mész.

A lány nem tudott mit mondani, Csak hallgatta némán a férfi kifakadását.

- Megváltoztatsz. Olyan dolgokra gondolok, amikre előtted sose. Olyanokra vágyom, amikre előtted sose. Kíváncsivá tettél, felkavartál. Mindent összezavartál. Mert nő vagy, és a nők mindig ezt teszik.

Wang nem mert a lányra nézni, meredten bámult az előtte lévő fikuszkára.

- Rendben, holnap elmegyek. - válaszolta a lány csendesen. - Ne haragudj, nem akarattal tettem, remélem, hogy majd elmúlik, ha elmentem.

- Ne, ne menj!- nyögte ki Wang és felnézett a lányra.

- Maradj még!

Most Cara jött zavarba. Nem értette, most menjen vagy maradjon. Megkedvelte a csendes férfit, de nem akart senkinek a terhére lenni, és már elég erősnek érezte magát az indulásra.

- Most menjek vagy maradjak? - kérdezett végül vissza.

- Nem tudom. - felelte szemlesütve Wang. - Szeretném ha elmennél, de azt is ha maradnál. Nem tudom, nem értem magam se - buggyant ki belőle az elkeseredés hangján.

Cara odalépett hozzá, megfogta a kezét, és összekulcsolta az övével.

- Akkor maradok még pár napot, és eldöntöd, jó? - nézett alá a férfi lehajtott fejének a szemét keresve.

Wang csak némán bólintott. A torkában lévő gombóc nem engedte, hogy bármit is kinyögjön. Cara elengedte a kezét, és kiment a házból. Tudta, hogy most jobb ha magára hagyja a gondolataival. És neki is lett hirtelen mit végiggondolnia.

De nem találta a helyét. Nyugtalanul mászkált fel alá, nyilazni se volt kedve, lőtt egy-kettőt, de nem tudott koncentrálni. Wang járt a fejében. Így hát inkább bement a konyhába, és leült rajzolni. Az mindig megnyugtatta. Egyszer csak azt vette észre, hogy a férfit rajzolja. Amikor először meglátta, akkor reggel. Ahogy ott állt az ajtóban, döbbenettel az arcán. Nagy volt, betöltötte az ajtónyílást szinte. A melléig érő szakáll öregemberes hatása és a szeme fiatalos csillogása éles ellentétben állt egymással. Nem tudta eldönteni, hogy hány éves lehet. De valami megnyugtató erő sugárzott belőle. Nem félt tőle, egy pillanatig se, már legelső pillanattól kezdve bízott benne. Még az összes morózussága, bogara ellenére is. Igazi hegyi medve volt. A tengeri változatát már jól ismerte. Lerajzolta a fácskáival, amikor eszik, és amikor őt nézi. Mert Cara tudta, hogy az ablakon keresztül nézni szokta. És érdekes módon ez olyankor belülről valami jóleső érzéssel, büszkeséggel töltötte el. Néha direkt eltúlozta egy-egy mozdulatsor bonyolultságét, hogy elkápráztassa a férfit. Nem szokott törődni azzal, hogy mások mit szólnak hozzá ahhoz amit, és ahogy csinál, de Wang elismerően elkerekedett szeme számított neki. „Lehet, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha minél előbb elmegyek innen, neki is az lesz a legjobb.” És ahogy ezt eldöntötte, el is indult a kis szoba fele. De nem kellett elmennie odáig. Wang épp akkor lépett ki az ajtón.

- Gondolkodtam, maradj. - szólt a férfi.

- Elmegyek.  - mondta egyszerre vele a lány.

Egymásra néztek, Wang elvörösödött, a lány felnevetett.

- Akkor most ez lesz örökké? - folytatta Cara.

- Öööööö, nem. Ha el akarsz menni, menj. De maradhatsz is.

- Jobb lesz, ha elmegyek. Mindkettőnknek. Te is tudod.

Wang bólintott, de nem szólt.

- Holnap reggel indulok. Lemegyek a faluba, már nagyjából járható az erdő. Onnan meg majdcsak továbbjutok valahogy. Akkor ezt eldöntöttük.

- Te döntötted el, de rendben van. Ha úgy érzed, menned kell, akkor nem tartalak fel.

Nem akarta, de volt némi szomorúság a hangjában. De meg is könnyebbült. Tényleg jobb lesz, ha elmegy a lány.

A délután és az este gyorsan elszállt, Cara már a másnapon és következőkön gondolkodott, Wang meg megnyugodott a döntéstől, nem mardosta magát tovább vele.

Reggel csendben ültek az étel felett. Szokatlan feszültség vibrált közöttük, mindketten érezték, hogy mondani kéne valamit, de egyikőjük sem merte elkezdeni. Végül Cara állt fel először az asztaltól, rutinosan elpakolta a tányérokat, ahogy eddig minden reggel.

Körülnézett a szobában, mintha végigsimított volna minden tárgyon, végül Wangon állt meg a tekintete:

- Akkor indulnék is. Még egyszer nagyon köszönök mindent, örökké hálás leszek neked. Talán egyszer még találkozunk.

Ezzel az ajtó mellé összekészített zsákhoz lépett, vállára vette az íj mellé.

Wang ekkor tért magához, és termetét meghazudtoló sebességgel ugrott fel az asztaltól, majdnem feldöntve azt.

- Várj! Nem mehetsz el csak így!

A lány visszafordult az ajtóból.

- De, csak így mehetek el – válaszolta szomorkás mosollyal a szája sarkában. – Meg kell keresnem az apámat, téged meg várnak a fácskáid. Tényleg nagyon hálás vagyok a segítségedért, egyszer talán majd viszonozhatom. De most jobb, ha indulok.

- Megölelhetlek búcsúzóul? – csúszott ki Wang száján.

- Hát persze – nevetett fel Cara, és visszalépett az ajtóból.

Wang odalépett a lányhoz és óvatosan átölelte. Nem akarta nagyon megszorítani, de a lány szorosan hozzábújt. Így álltak összeölelkezve pár pillanatig, némán búcsúzva. Egyikőjük sem mondott semmit, nem volt már mit. A lány végül kibújt az ölelésből, megigazította a vállán az íjat, megfordult és elindult a faluba vezető ösvény felé. Nem nézett hátra, míg végül elnyelte az alakját az erdő szürke masszája.

Wang még egy darabig nézte a sötétlő erdőt ahol eltűnt a szeme elöl a lány, aztán visszament a fácskái közé.

Soha többé nem találkoztak.

Ebben az Életben.   

***

folytatása következik

Bűnös vagyok?

Bűnös vagyok. Az voltam, az leszek. Bűnben születtem, bűnben halok meg.

Bűnös voltam, amikor megörököltem nagyanyám hajzuhatagát, anyám mélyzöld szemét, apám sudár termetét, nagyapám kiállását.

Bűnös voltam, amikor az egyik legjobb eszű tanuló lettem az osztályban.

Bűnös voltam, amikor képes voltam elmenni egyetemre. Amikor lediplomáztam.

Bűnös voltam, amikor a barátnőimmel elmentünk megünnepelni a diplománkat.

Bűnös voltam, amikor a mindennapi farmerem lecseréltem egy térd fölött végződő, derékban karcsúsított, vállpántos ruhára. És a folyton sima copfban hordott hajam frissen mosva, kibontva leengedtem a vállamra. És bűnös vagyok, hogy kisminkeltem magam: szájfény, púder, szemhéjfesték.

Bűnös voltam, hogy mertem magam jól érezni a barátnőimmel. Hogy mertem hangosan nevetni velük.  Hogy meg mertem inni két gin-tonicot.

Bűnös voltam, amikor hajnalban a lányoktól elköszöntem két sarokra a lakásomtól.

Bűnös voltam, amikor nem álltam meg az autójukból utánam füttyögető három srácnak, hanem megszaporázva lépteim hazafele vettem az irányt.

Bűnös voltam, amikor a mellém kanyarodó autótól nem kaptam azonnal gyanút.

Bűnös voltam, amikor tiltakoztam és sikítottam, miközben betuszkoltak a hátsó ülésre.

Bűnös voltam, hogy nem rúgtam le a fejüket vagy töküket egyből, ahogy egy jobb akciófilmben szokták.

Bűnös voltam, hogy az ijedségtől mozdulni se tudtam hirtelen. Hogy kifagytam. Hogy bepánikoltam. Hogy fadarabbá váltam.

Bűnös voltam, amikor hagytam, hogy leüssenek, mert megpróbáltam kirúgni a kocsiajtót, amikor végül rájöttem, hogy mi van.

Bűnös voltam, amikor magamhoz tértem, és nem tudtam semmit tenni egy ágyra kikötözve.

Bűnös voltam, amikor hiába sikítottam, dobáltam magam, bekötözték a számat és letépték a ruhámat.

Bűnös voltam, amikor zokogva próbáltam őket meggyőzni a sál mögül, hogy engedjenek el, rosszat tesznek, ne csinálják ezt velem.

Bűnös voltam, amikor hagytam, hogy egyikőjük rám másszon, miközben a másik kettő a rugdalózó lábamat fogja le.

Bűnös voltam, amikor sikítottam a kendő alatt, mialatt belém hatolt. Aztán újból és újból. Biztos azt hitték, hogy élvezem… és azért sikítok. Mert miközben ő elélvezett bennem, azt lihegte az arcomba, hogy „Ugye te is élvezed, kurva?” A másik kettő csak röhögött a háttérben.

Bűnös vagyok, hogy hagytam, hogy megdugjanak. Többször, egymás után, felváltva.

Bűnös vagyok, hogy a végén már nem sikítottam, addigra már a könnyeim is elfogytak. Csak belül rázott a néma, száraz zokogás. Aztán már ott se. Csak a fásult csend. A csend dörömbölt belül, a lökések ritmusára. Ki-be-ki-be…. aztán már csak jótékony sötétség.

Bűnös voltam, amikor reggel egy mellékutcában kihajítva magamhoz tértem, és tántorogva próbáltam összehúzni magamon a maradék ruhámat. Mindenem égető fájdalmas tűzben izzott. De leginkább a lelkem.

Bűnös voltam, amikor hagytam, hogy egy arra járó taxis bevigyen a kórházba.

Bűnös voltam, amikor két hónapig gyógyultam a testi sebekből.

Bűnös voltam, amikor elvetettem a gyereket.

Bűnös voltam, amikor hónapokig nem mertem kimenni az utcára.

Bűnös voltam, amikor összerándultam, ha valaki hozzámért.

Bűnös voltam, amikor nem tudtam magam mellett elviselni egy férfit se.

Bűnös voltam, amikor pánikrohamot kaptam bizonyos szagoktól, amik emlékeztettek.

Bűnös voltam, amikor nem bírtam normálisan elmondani a rendőröknek, hogy mi történt.

Bűnös voltam mindenki szemében, mert én tehettem az egészről biztosan.

****

Bűnös lettem, amikor egy évvel később megbíztam egy magánnyomozót.

És most bűnös vagyok, amikor itt állok a füstölgő pisztollyal három hulla felett.

***

Mondd, szerinted is bűnös vagyok?

A "Hét"

Réges-régen a Harag és az Irigység szövetséget kötöttek a Világ elpusztítására. A Fösvénység, a Torkosság és a Bujaság csak a saját ügyeikkel voltak elfoglalva, a Kevélység nem tartotta magához méltónak, hogy ilyennel foglalkozzon, a Restség meg közönyösen hátat fordított mindanyiuknak és a Világnak.

A gonoszság egyre jobban terjed a Harag és az Irigységnek köszönhetően.  Megmérgezett minden kapcsolatot, gondolatot, szándékot.

De volt pár lélek még a Földön, akik nem hagyták magukat megrontani. Akik nem hittek abban, hogy a Világ és a benne élő emberek ennyire gonoszak lennének. Hittek abban, hogy sokak szívében ott van még a Jó. Így éltre kelt a Remény. A Remény felélesztette a Hitet. A Hit megerősítette az embereket, akik rájöttek arra, hogy nem mindenki gonosz, feltámadt a Megértés és az Elfogadás. És végül sokak szívében kinyílt a Szeretet. 

A Harag és az Irigység nem adta fel. Ők a mai napig tovább harcolnak a Világért. Minden nap megküzdenek értünk, de rajtunk múlik, mekkora hatalmat kapnak felettünk. Hogy a Harag, Irigység, Kevélység, Bujaság, Fösvénység, Torkosság, Restség vagy a Jóság, Remény, Hit, Megértés és Megbocsátás és a Szeretet uralja-e életünk. Mert a választás szabadsága továbbra is a Miénk.

Első

A fekete terepjáró egyre jobban közeledett. Már korábban észrevettem a középső tükörből, ahogy szlalomozik a mögöttem haladó kocsisorban. Volt, akit letolt, volt, akire rávillogott, ha nem elég gyorsan húzódott le előle. Aki lassúnak bizonyult, azt éles kanyarban kikerülte, mindegy hogy épp befele vagy kifele. Az volt a lényeg, hogy ő előrébb kerüljön. „Mazsolák takarodjatok utamból!” - sugározta sötét, robosztus orra. És a mazsolák takarodtak is le előle. Meg a nem mazsolák is. „Újabb Nagyon Fontos Valaki siet az Év Legfontosabb Találkozójára” – gondoltam félrehúzódva Mr (vagy Ms?) Nagy Dög elöl.  Olyan 150-nel húzhatott el mellettem a belső sávban, pár pillanat múlva eltűnve a következő kanyarban. Fél óra múlva már el is felejtettem, a saját Nem Az Év találkozóján járt már az eszem.

Villogó lámpák, előttem araszoló kocsisor, padlófék. Vészjelzőt be, mielőtt belém rohan valaki hátulról.

Egy ember szalad a kocsisor mellett és orvosért kiabál. Kikanyarodok az út szélére, megállok, kiugrok a kocsiból, kikapom hátulról az orvosi táskám, és rohanok a férfihez.

- Mi történt? – kérdezem a ziháló férfit.

- Baleset, ott elől. Még élnek.

Nem kellett többet mondania, én is rohanni kezdek a lassan csordogáló kocsisor mellett. Már messziről látom az útpadkáról az árokba félig becsúszott fekete terepjárót. Azt a terepjárót, egyből megismerem. Nincs körülötte senki. Ahogy közelebb érek, előbukkan a takarásából a másik autó. Fejre fordulva az árok alján. Csúnyán összetörve. Hárman feszegetik a hátsó ajtót, innen fentről még nem látom, hogy kik és hányan vannak benne. Lecsúszkálok a domboldalon. Nem sok kell, hogy én is a bokám törjem. Egy nő ül az autó mellett, látszik, hogy nincs egészen magánál. Először hozzá szaladok. Kérdezgetem, de csak annyit tud mondani, hogy a „A kislányom! A kislányom!” És az autóra mutat. Nem látszik rajta külső sérülés, így otthagyom. Az autóhoz érek. Épp akkora sikerül kifeszíteni az ajtót. A hátsó ülésben egy 5 éves körüli kislány lóg ájultan, tartja még a gyerekülés biztonsági öve.  Vér csurog az arcán, nem látni mennyire súlyos. Odaugrom, mondanom se kell semmit, utat engednek. Megnézem a fejét, elsőre mélyebb vágásnak tűnik, lehet, hogy az ablak miatt. De ez nem halálos. Ha már ott vagyok, megpróbálom kikapcsolni az övet, szólok a másik háromnak, hogy fogják meg, nehogy leessen.  Az öv kikapcsolódik. Szerencsénk van. Óvatosan kiemeljük az ülésből, odébb visszük az autótól, a földre tesszük. Édesanyja térden kúszik hozzánk, felállni sincs ereje.

Messziről már hallatszik a mentő vijjogása.

Megvizsgálom, lélegzik, a fején a seb súlyos, mély vágás. Megpróbálom tamponálni. Rögzítem a kötést, a mentő ideérkezéséig jó lesz. Végigtapogatom a kis testét, nem találok törésre utaló jelet. De nem merem nagyon mozgatni, hátha belső vérzése van. Még mindig ájultan fekszik. Anyja fogja a kislány fejét, zokogva szólongatja a nevén. Megrebben a szempillája. De csak ennyi.

- Hol az a rohadt mentő? – kiált fel az egyik férfi. Most nézem meg csak jobban őket. Ketten teljesen átlagos kinézetű férfiak, hasonlítanak egymásra, apja és fia lehet. Övék lehet az a harmadik autó, ott fent. Megálltak azonnal, amikor látták mi történt. A harmadik férfi lehet a terepjárós. Jól szituált, 45 körüli, márkás és drága ruha, vastag nagy karóra, kisportolt, napsütötte fazon. Ő a Nagyon Fontos Üzletember. És most itt áll a kislány felett, és szó szerint tördeli a kezét.  

Odaérnek a mentősök, profin ellátják a kislányt, hordágyra teszik, és kb tíz perc múlva már száguldanak vele és anyukájával a legközelebbi kórház fele.

Mi ott maradunk négyen az út szélén.

- Nekem is ekkora a kislányom… – motyogja maga elé Mr. Fontos.  - Ugye túléli? – kérdezi megtört tekintettel.

- Nem tudom, talán. Ha nincs belső sérülése. De a következő ki lesz? – teszem fel a kérdést. Nem tudom kihagyni.

A Férfi nem válaszol, de látom a szemén. Megérintette a halál. A saját kislánya halála.  

„A kevélység jogtalan büszkeség. Önimádat, amelynek halál a büntetése.” Ismeretlen

Második

- Vedd már meg magadnak azt a cipőt! Megérdemelnél egy normálisat végre. Eleget dolgozol. Van rá pénzed.

- Nem lehet. Semmi feleslegesre nem adunk ki pénzt. Mert mi van, ha holnap lerokkanok, és nem fogok tudni többé dolgozni? Meg nem is tudom, hogy meddig van még ez a munka.

- Tavaly is ezt mondtad. Ja meg tavalyelőtt is. Aztán még mindig tart. Vedd már meg azt a kurva cipőt! Szétmegy a lábad ezekben a szarokban!

- Majd még meggondolom…

- Ezek az ócska cipők, egy nap alatt szétmennek!

- Hány éve állnak ott a szekrényben? Három? Négy?

- Hát kb.

- Miért nem hordtad akkor, amikor nagy nehezen megvetted? Most meg szétmállik már mind…

- Mert sajnáltam őket befogni. Hogy jók lesznek később…. Nem akartam elpazarolni…

- Aha. Akkor most ez mi? Hogy megvetted három éve, azóta áll a szekrényben és most két alkalom után szétmállik a lábadon… ez nem pazarlás, ugye?

- ...

***

- Ne dobd ki, jó lesz az még valamire!

- De mire? Ez már szemét.

- Nem tudom, majd kitalálom. De ki ne dobd! Az még értékes!

***

„Mondd, te mi az ördögből adsz a Rózsikáéknak? Hisz neked sincs semmid. Nekem lenne, de tőlem nem is mer kérni. Egyszer megpróbálta. De nem tette zsebre, amit kapott. Menne el dolgozni! Ja hogy nem tud, mert beteg? És? Én lázasan, betegen is bejártam az üzletbe. Soha nem volt szünetem, se hétvégém. Hogy abból most mi látszik? Azt hiszed, majd mutogatni fogom, mi? Az az enyém, senkinek semmi köze hozzá. És ne is ácsingózzon rá. Megszenvedtem érte.”

„Meztelenül érkezünk a világra – meztelenül távozunk innen. Amit közte megszerzünk, az csak eszköz lehet arra, hogy jobbá tegyük általa a világot.” (T.Á.)

Harmadik

Megőrjít. Az első pillanattól fogva. Az ujja köré csavart, mint egy pattanásos tinédzsert. Semmi más nem fontos azóta az életemben, csak azok a lopott órák. Egyiktől a következőig élek. Függővé tett. Függök a kacér mosolyától. Függök a játékosan dallamos hangjától. Ha már meghallom, elindul a bizsergés. Az illatától. A bársonyosan meleg, nő-szagú bőrétől. Attól, ahogy felkacag, amikor a nyakába csókolok. Attól, ahogy ringó léptekkel megy fel előttem a lépcsőn. Tudja, hogy milyen hatással van rám.  És fel is használja.  Bármit megtennék érte, és bármire képes lennék azért, hogy újra és újra érezzem magam alatt. Vagy felett. Vagy előtt. Vagy… vagy bárhogy. Soha nem éreztem még így nő iránt. Ez nem szerelem. Ez annál több és kevesebb. Mert neki elég belőlem az a pár óra. Kihancúrozza magát, és megy tovább a dolgára. De én nem. Minden egyes alkalommal megőrjít a tudat, hogy lehet, hogy más férfiak is vannak. Más férfi is ránéz, hozzáérhet.  És lehet, hogy ő ugyanígy kacag, sikolt, nevet, élvez.  És ettől a gondolattól csak még jobban kívánom. Telt, nehéz melleit, kerek formás csípőjét, széles mosolyát, az odaadását, a játékosságát, a kislányba oltott vadmacskát. A bujaságát, a felzaklató nőiességét.

Szétzúz, felemel, összetör, de érzem, hogy élek.

„A szex szerelem nélkül csak üres szenvedély. Viszont az üres szenvedélyek között az egyik legjobb.” Woody Allen

Negyedik

Gyűlölöm ezt a testet. Minden porcikáját. Mért vert a Sors ezzel? Mért nem lehet olyan hajam, mint Mandynek? Az a gyönyörű melegbarna sörény. Ahogy rásüt a napfény és felszikrázik. És hogy tudja dobálni. Ki tudnám tépni tincsenként. Hogy visítana. Én meg állnék felette, és hangosan kacagva tépném egymás után, tincsről-tincsre és dobálnám a szélbe….

Gyűlölöm mindet. Az összes lányt a suliban. Mert mindnek vagy jobb az alakja, vagy szebb a szeme, vagy fehérebbek a fogai, vagy nincsenek elálló fülei. Vagy karcsú a dereka. Vagy formás a feneke. Vagy gazdagabb. Vagy okosabb.

Meg tudnám ölni mind.

Anya szerint szép vagyok. Hogy hazudik már ő is. Nem érzi azt, amit én. Irigy lennék? Igen az. Irigylem az életük, irigylem a mosolyuk, a boldogságuk. A gyerekes örömeiket. Bárcsak véget tudnék neki vetni…

***

- Hallottad, hogy kirúgták Annát?

 - Kirúgták? Nem ő mondott fel?

- Nem, kirúgták. És meg is érdemelte.

- De hát kedvelte a Főnök, nem?

- Túl sokat akart. Előbb utóbb rájött a Főnök is. Hogy túl okos, és veszélyezteti a helyét. Igaz kicsit segíteni kellett, hogy felnyíljon a szeme, de aztán rájött az igazságra.

- Te mószeroltad be Annát?

- Én? Nem. Én csak elmondtam a Főnöknek, hogy Anna hogyan szeretné megváltoztatni a dolgokat, és az mennyire káros az Osztályra nézve. És az ő pozíciójára nézve is.

- De azok egész jó ötletek voltak…

- Lehet, de egy ilyen nő veszélyes. Hidd el nekem, sok év tapasztalatával mögöttem mondom. Ha egy nő okosabb, talpraesettebb, mint a többi, akkor az veszélyes. Veszélyes Rád, rám.

- Nem láttam rajta, hogy karrierista lett volna.

- Persze, mert ezek jól titkolják. Kedvesek mindenkihez, segítőkészek. Mindenkit maguk mellé állítanak. És amikor már kezükben van mindenki, akkor lépnek. De most én voltam a gyorsabb.

- Nem tudom, lehet, hogy igazad van.

 - Igazam van. Nem irigy vagyok, csak óvatos és tapasztalt. Engem nem fog egy „anna” se kicsinálni.

„A nagyság irigységet vet, az irigység gyűlöletet teremt, a gyűlölet hazugságot szül.” J.K. Rowling

 

Ötödik

Na még csak ezt az egyet. Ez az utolsó. Hát ez valami isteni. Ahogy szétolvad a számban. Minden ízlelőbimbóm örömtáncot jár. Nem tudok választani. Talán azt a kis szögleteset. Vagy azt a mogyorósat. Vagy azt a trüffelest. Áááááá, nem tudom abbahagyni. Megőrülök értük. Még-még!

****

Tudom, hogy nem kéne. Tudom, hogy ez csak pótlék. Tudom, hogy csak egyre dagadtabb leszek. De nem bírok nem enni. Ha egyszer csak ez okoz örömet. Majd utána jöhet a lelkiismeret-furdalás, de most nem érdekel. Most ez jóóóó! Végre. Valami jó. Gyere kis gyönyörűségem!

****

Nem, nem veszek még egy cipőt. És blúzt se. Nem érdekel. Nem is nézek oda. Bár az a kis blézer milyen klassz. Milyen jól menne a drapp nadrágomhoz. De akkor kéne egy cipő is. Nem! Elég! De csak ezt az egyet…. Nem megyek be több helyre. Ez az utolsó… Utána indulok haza… Még ez az egy bolt csak…

***

Hű az anyját, micsoda bige! Azok a lökhárítók! Az a formás karosszéria! Nekem kell! Megint balhé lesz otthon… Ááá majd megoldom. Most ügyesebb leszek, nem fogok lebukni. De ezt nem lehet itt hagyni. Még majd rám számolják a túlvilágon… hihi, ott elég sokáig fog tartani a számolás… igaz nem a kihagyott ziccereké… de hát egyszer élük, nem? Meg férfiből vagyok, nem? És különben is, neki is jó lesz… Amiről meg otthon nem tudnak, az nem fáj… Akkor bevetés!

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne? 

Kincs? Hír? Gyönyör? Legyen bár mint özön, 

A telhetetlen elmerülhet benne, 

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”

Vörösmarty Mihály

Hatodik

Azon a napon örökre megváltozott az életem.

Előző este összevesztünk Rick-kel. Nem akarta megérteni, hogy nem akarom az ünnepeket megint az anyjáéknál tölteni, ahova az idióta unokatesók és az összes többi pereputty is hivatalos. Évek óta ugyanaz a procedúra. Négy nap zabálás, jópofizás, műmosolyok, minden rendben van mindenkivel. Egy igaz tekintet vagy mosoly nélkül. Mért kell nekem eltűrnöm az unokatesója neveletlen, hisztis kölykeinek műsorozását? Mért kell nekem úgy tennem, mintha mindenkit kedvelnék? Na jó, a húgát bírom. De őt is csak azért, mert legalább egyetértünk ebben, és együtt kigúnyolhatjuk az egész cirkuszt a „cigiszünetekben” a hátsó verandán. Ha nem lennének ezek a tíz percek, megszöknék már első nap délutánján. De Rick nem érti, nem érzékeli. Jó, ő ebben nőtt fel. De én nem, és nem is akarok ebbe beleszokni! Idén másmilyen ünnepet akarok! Ami rólunk szól. És nem tudom neki elmagyarázni, tegnap is csak hatalmas veszekedés lett belőle. Végül úgy feküdtünk le, hogy mindkettőnkben ott forrt a harag.

Reggel sem szóltunk egymáshoz egy szót se. Megitta a reggeli kávéját, bekapta az odakészített szendvicset, és elrohant. Még az évek óta megszokottá vált búcsú puszit se kaptam meg.  „Ha te így, akkor én is így!” – gondoltam sértődötten magamban. „ Majd észhez térsz, én vagyok az erősebb úgyis. Te fogsz először bocsánatot kérni.” És már le is moziztam magam előtt, amikor majd kibékít, én meg nagylelkűen megbocsátok neki.

A délelőtt csendben telt. Csináltam a dolgom, csak néha-néha ugrott be, hogy jéé, ő se ír, nem is hív. Igaz én sem.

Aztán délután megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, de felvettem.

- Rebecca Davis? – kérdezte egy női hang.

- Igen, én vagyok.

- A Metropolitan kórház sürgősségijéről telefonálok. Most hozták be a férjét, autóbalesetet szenvedett, most műtik, súlyos az állapota, be tudna jönni?

Mintha köd ereszkedett volna rám. Sürgősségi, műtét, baleset? Rick????

- Asszonyom, itt van? – hallottam az aggodalmat a túloldalon.

- Igen, igen – dadogtam. – Azonnal indulok.

„Taxit kell hívnom. Így be nem ülök az autóba!” – jutott el némi józanság az agyamig. Remegve hívtam a taxit, egy örökkévalóság volt az az öt perc, amíg kiért.

Bevágtam magam, megadtam a kórház címét. A taxis rámnézett, nem kérdezett semmit, tövig nyomta a gázpedált.

„Csak túlélje! Édes Istenem, ugye nem hal meg? Soha többet nem veszekszem vele, csak maradjon életben!”

Már kihozták a műtőből, mire odaértem. Az intenzívre vitték, az orvos szerint az elkövetkező 24 óra lesz a kritikus.

Álltam az ablaknál. Ő ott feküdt az ágyon, alig látszott ki az arcából valami a kötések alól, tele mindenféle csövekkel, körbe monitorokkal, amelyek pityegő hangjai most a reményt jelentették.

Álltam ott, és arra gondoltam, hogy ha meghal, akkor hogy fogom megbocsátani magamnak azt, hogy haraggal váltunk el? Hogy az utolsó mondatok, amiket váltottunk a legrosszabb énünk mondatta ki velünk? Nem halhat meg így! Ez nem lenne igazságos! „Mert az élet igazságos, szerinted?” - kérdezte a kisördög a vállam szélén. De nem voltam hajlandó válaszolni neki.

Azóta évek teltek el. Rick felgyógyult. És én, akkor, ott, megfogadtam, hogy soha senki fontosat nem engedek el magam mellől haraggal, mert nem tudhatom, hogy nem-e az az utolsó találkozásunk.

Egy életünk van, nem kockáztatok.

„Sokkal súlyosabbak a harag következményei, mint okai.”  Marcus Aurelius

***

„A hét halálos bűn közül a harag talán a legélvezetesebb. Az ember nyalogatja a sebeit, cuppogva csámcsog a régmúlt fájdalmán, összefut a szájában a nyál, ahogy az esetleges jövőbeli keserű találkozásokra gondol, és élvezettel majszolja a kapott és a viszonzásul adott sérelmek minden egyes morzsáját. Mi ez, ha nem egy királyi lakoma? Túl későn veszi csak észre, hogy saját magát falta fel és emésztette meg, és önnön csontváza maradt hátra az asztalon.”  Frederick Buechner

***

Hetedik

Derűs vasárnap délelőtt. A napsugár vidáman csúszkál a templom frissen felújított réztetején. Azt várja, hogy ki lesz az első, aki kilép a templomból, akinek játékosan megcsiklandozza majd az orrát, és az hatalmasat tüsszentve üdvözli őt.

Nem látja a templom melletti fák árnyéka alá húzódott hajléktalant, bár régi ismerősök, van, hogy egész nap követi cél nélküli lépteit. 

Harangoznak, nyílik a templom ajtó. Ünneplőbe öltözött emberek, férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, idősek vegyesen. Jönnek le sorban a lépcsőn, páran beszélgetnek még pár szót, mielőtt elköszönnének egymástól. Végül mind hazaindulnak a templom előtti térről.

A hajléktalan férfi kilép a fák árnyékából, és óvatosan előre tartja a kezét az arra sétáló emberek felé. Ruhája nagyjából tiszta, pár napja kapta a máltaisoktól. Óvatosan néz a templomból kijövő emberek sorára, kicsit úgy, mint az a kutya, amelyik minden pillanatban várja az ütést. Nem mer szemkontaktust teremteni, azt már megtanulta, hogy soha nem nézhet senki szemébe, ha jót akar magának. Csak áll lehajtott fejjel, előretartott kézzel, és várja, hátha megszánja valaki pár forinttal, és akkor vehet magának pár kiflit meg esetleg egy liter bort. Van, aki rá se néz, csak tüntetőleg elfordul, van, aki rácsodálkozik. „Ez meg mit keres itt?” – mondja félhangosan egy öltönyös férfi a mellette haladó asszonyának. A nő csak megvetően megrántja a vállát, és tüntetőleg elhúzza a száját, amikor egy könnyű fuvallat feléje fújja a hajléktalan nem épp rózsa-illatát. Néhányan sajnálkozva megrázzák a fejüket, ők legalább úgy csinálnak, mintha felmerült volna bennük valami kósza, de csírájában azonnal elfojtott gondolat. A koldus áll előre nyújtott kézzel, és egyre kevésbé reménykedik. „Ez sose szokott bejönni, de mindig megpróbálom” – ironizál magában magán. Az emberek mind elmentek. Megint.

Ő is indulna. Majd még benéz egy-két helyre, hátha valahol van valami ebédmaradék. Pár lépés után meghallja, hogy valaki szalad a háta mögött. Megfordul. Egy pörgős szoknyás, copfos kislány az. Előtte fékez. Kicsit liheg még a futástól. Valamit tart a markában. Kinyújtja a Férfi fele.

- Csak ennyim van, de ezt szívesen adom. A bácsinak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

Két darab kétszázas.

- István atya a misén azt mondta, hogy ne legyünk restek segíteni a bajbajutottakon és a szegényeken. – magyarázkodik zavarában. - Ugye te szegény vagy?

A Férfi nem válaszol, csak némán bólint egyet. A kislány mosolyogva belecsúsztatja a kezébe a két pénzdarabot, és már szalad is vissza a sarkon várakozó szüleihez.

 A Férfi nézi a tenyerében a két csillogó pénzérmét, és arra gondol, hogy talán van még remény. A gyerekekben van még remény. 

***

Minden nap hangos tőlük az utca. Minden nap, amikor az Apa részegen hazaér a kétutcányira lévő kocsmából, és előveszi a családját. Minden egyes este. Először csak ő üvöltözik. Aztán az asszony is. Aztán a gyerekek visítanak. Aztán olyan mintha a bútorokat hajigálnának. Aztán hangos visítás, üvöltés, de ezek már a fájdalom hangjai. A kétségbeesett pániké. És előbb-utóbb mindig csend lesz. Baljós, vészjósló csend. És másnap minden újrakezdődik.

Mindenki tud róla, de senki nem mer beavatkozni. Mert egy brutális nagydarab állat. Mert mi lesz, ha engem pécéz ki utána. Mi lesz, ha engem kezd el zaklatni. Meg, ha annyira rossz lenne nekik, mért nem menekülnek el? Meg végül is, mi közöm hozzá?

Inkább becsukódnak az ablakok, felhangosítják a tévét, a rádiót. Majd abbahagyják.

Egy nap szirénavijjogásra figyel fel a környék. Annál a háznál áll meg a mentő. Pár perc múlva a rendőrség is megérkezik. Az Apát vezetik ki bilincsben. A mentő mellett a két megrémült kisebb gyerek áll, szétsírt maszatos arccal. A mentősök akkor emelik be az anyukát a hordágyon, a különböző infúziós és egyéb csövek lógnak ki a takaró alól. A nagyobbik testvér akkor ér pont oda, iskolában volt, úgy rohant onnan haza.

A szomszédok kezdenek összegyűlni, és tisztes távolból, kíváncsian nézik az eseményeket.

A nagyobbik testvér nézi őket, aztán kitör belőle az elkeseredés haragtól eltorzult hangon: „A ti hibátok is dögkeselyűk! Most ide tudok jönni? Korábban mért nem?!” És zokogva rogy le a két kicsi mellé.

A távolodó mentő fénye még sokáig villog a házak teteje felett.

„A közöny az embertelenség esszenciája.” G. B. Shaw

***

„Senki sem büntet meg minket a vétkeinkért. A vétkeink büntetnek meg bennünket.”

 Jennifer Donnelly