2016. március 29., kedd

A "Hét"



Réges-régen a Harag és az Irigység szövetséget kötöttek a Világ elpusztítására. A Fösvénység, a Torkosság és a Bujaság csak a saját ügyeikkel voltak elfoglalva, a Kevélység nem tartotta magához méltónak, hogy ilyennel foglalkozzon, a Restség meg közönyösen hátat fordított mindanyiuknak és a Világnak.
A gonoszság egyre jobban terjed a Harag és az Irigységnek köszönhetően.  Megmérgezett minden kapcsolatot, gondolatot, szándékot.
De volt pár lélek még a Földön, akik nem hagyták magukat megrontani. Akik nem hittek abban, hogy a Világ és a benne élő emberek ennyire gonoszak lennének. Hittek abban, hogy sokak szívében ott van még a Jó. Így éltre kelt a Remény. A Remény felélesztette a Hitet. A Hit megerősítette az embereket, akik rájöttek arra, hogy nem mindenki gonosz, feltámadt a Megértés és az Elfogadás. És végül sokak szívében kinyílt a Szeretet. 

A Harag és az Irigység nem adta fel. Ők a mai napig tovább harcolnak a Világért. Minden nap megküzdenek értünk, de rajtunk múlik, mekkora hatalmat kapnak felettünk. Hogy a Harag, Irigység, Kevélység, Bujaság, Fösvénység, Torkosság, Restség vagy a Jóság, Remény, Hit, Megértés és Megbocsátás és a Szeretet uralja-e életünk. Mert a választás szabadsága továbbra is a Miénk.


Első

A fekete terepjáró egyre jobban közeledett. Már korábban észrevettem a középső tükörből, ahogy szlalomozik a mögöttem haladó kocsisorban. Volt, akit letolt, volt, akire rávillogott, ha nem elég gyorsan húzódott le előle. Aki lassúnak bizonyult, azt éles kanyarban kikerülte, mindegy hogy épp befele vagy kifele. Az volt a lényeg, hogy ő előrébb kerüljön. „Mazsolák takarodjatok utamból!” - sugározta sötét, robosztus orra. És a mazsolák takarodtak is le előle. Meg a nem mazsolák is. „Újabb Nagyon Fontos Valaki siet az Év Legfontosabb Találkozójára” – gondoltam félrehúzódva Mr (vagy Ms?) Nagy Dög elöl.  Olyan 150-nel húzhatott el mellettem a belső sávban, pár pillanat múlva eltűnve a következő kanyarban. Fél óra múlva már el is felejtettem, a saját Nem Az Év találkozóján járt már az eszem.
Villogó lámpák, előttem araszoló kocsisor, padlófék. Vészjelzőt be, mielőtt belém rohan valaki hátulról.
Egy ember szalad a kocsisor mellett és orvosért kiabál. Kikanyarodok az út szélére, megállok, kiugrok a kocsiból, kikapom hátulról az orvosi táskám, és rohanok a férfihez.
- Mi történt? – kérdezem a ziháló férfit.
- Baleset, ott elől. Még élnek.
Nem kellett többet mondania, én is rohanni kezdek a lassan csordogáló kocsisor mellett. Már messziről látom az útpadkáról az árokba félig becsúszott fekete terepjárót. Azt a terepjárót, egyből megismerem. Nincs körülötte senki. Ahogy közelebb érek, előbukkan a takarásából a másik autó. Fejre fordulva az árok alján. Csúnyán összetörve. Hárman feszegetik a hátsó ajtót, innen fentről még nem látom, hogy kik és hányan vannak benne. Lecsúszkálok a domboldalon. Nem sok kell, hogy én is a bokám törjem. Egy nő ül az autó mellett, látszik, hogy nincs egészen magánál. Először hozzá szaladok. Kérdezgetem, de csak annyit tud mondani, hogy a „A kislányom! A kislányom!” És az autóra mutat. Nem látszik rajta külső sérülés, így otthagyom. Az autóhoz érek. Épp akkora sikerül kifeszíteni az ajtót. A hátsó ülésben egy 5 éves körüli kislány lóg ájultan, tartja még a gyerekülés biztonsági öve.  Vér csurog az arcán, nem látni mennyire súlyos. Odaugrom, mondanom se kell semmit, utat engednek. Megnézem a fejét, elsőre mélyebb vágásnak tűnik, lehet, hogy az ablak miatt. De ez nem halálos. Ha már ott vagyok, megpróbálom kikapcsolni az övet, szólok a másik háromnak, hogy fogják meg, nehogy leessen.  Az öv kikapcsolódik. Szerencsénk van. Óvatosan kiemeljük az ülésből, odébb visszük az autótól, a földre tesszük. Édesanyja térden kúszik hozzánk, felállni sincs ereje.
Messziről már hallatszik a mentő vijjogása.
Megvizsgálom, lélegzik, a fején a seb súlyos, mély vágás. Megpróbálom tamponálni. Rögzítem a kötést, a mentő ideérkezéséig jó lesz. Végigtapogatom a kis testét, nem találok törésre utaló jelet. De nem merem nagyon mozgatni, hátha belső vérzése van. Még mindig ájultan fekszik. Anyja fogja a kislány fejét, zokogva szólongatja a nevén. Megrebben a szempillája. De csak ennyi.
- Hol az a rohadt mentő? – kiált fel az egyik férfi. Most nézem meg csak jobban őket. Ketten teljesen átlagos kinézetű férfiak, hasonlítanak egymásra, apja és fia lehet. Övék lehet az a harmadik autó, ott fent. Megálltak azonnal, amikor látták mi történt. A harmadik férfi lehet a terepjárós. Jól szituált, 45 körüli, márkás és drága ruha, vastag nagy karóra, kisportolt, napsütötte fazon. Ő a Nagyon Fontos Üzletember. És most itt áll a kislány felett, és szó szerint tördeli a kezét.  
Odaérnek a mentősök, profin ellátják a kislányt, hordágyra teszik, és kb tíz perc múlva már száguldanak vele és anyukájával a legközelebbi kórház fele.
Mi ott maradunk négyen az út szélén.
- Nekem is ekkora a kislányom… – motyogja maga elé Mr. Fontos.  - Ugye túléli? – kérdezi megtört tekintettel.
- Nem tudom, talán. Ha nincs belső sérülése. De a következő ki lesz? – teszem fel a kérdést. Nem tudom kihagyni.
A Férfi nem válaszol, de látom a szemén. Megérintette a halál. A saját kislánya halála.  

„A kevélység jogtalan büszkeség. Önimádat, amelynek halál a büntetése.” Ismeretlen



Második

- Vedd már meg magadnak azt a cipőt! Megérdemelnél egy normálisat végre. Eleget dolgozol. Van rá pénzed.
- Nem lehet. Semmi feleslegesre nem adunk ki pénzt. Mert mi van, ha holnap lerokkanok, és nem fogok tudni többé dolgozni? Meg nem is tudom, hogy meddig van még ez a munka.
- Tavaly is ezt mondtad. Ja meg tavalyelőtt is. Aztán még mindig tart. Vedd már meg azt a kurva cipőt! Szétmegy a lábad ezekben a szarokban!
- Majd még meggondolom…

- Ezek az ócska cipők, egy nap alatt szétmennek!
- Hány éve állnak ott a szekrényben? Három? Négy?
- Hát kb.
- Miért nem hordtad akkor, amikor nagy nehezen megvetted? Most meg szétmállik már mind…
- Mert sajnáltam őket befogni. Hogy jók lesznek később…. Nem akartam elpazarolni…
- Aha. Akkor most ez mi? Hogy megvetted három éve, azóta áll a szekrényben és most két alkalom után szétmállik a lábadon… ez nem pazarlás, ugye?
- ...

***

- Ne dobd ki, jó lesz az még valamire!
- De mire? Ez már szemét.
- Nem tudom, majd kitalálom. De ki ne dobd! Az még értékes!

***

„Mondd, te mi az ördögből adsz a Rózsikáéknak? Hisz neked sincs semmid. Nekem lenne, de tőlem nem is mer kérni. Egyszer megpróbálta. De nem tette zsebre, amit kapott. Menne el dolgozni! Ja hogy nem tud, mert beteg? És? Én lázasan, betegen is bejártam az üzletbe. Soha nem volt szünetem, se hétvégém. Hogy abból most mi látszik? Azt hiszed, majd mutogatni fogom, mi? Az az enyém, senkinek semmi köze hozzá. És ne is ácsingózzon rá. Megszenvedtem érte.”

„Meztelenül érkezünk a világra – meztelenül távozunk innen. Amit közte megszerzünk, az csak eszköz lehet arra, hogy jobbá tegyük általa a világot.” (T.Á.)


Harmadik

Megőrjít. Az első pillanattól fogva. Az ujja köré csavart, mint egy pattanásos tinédzsert. Semmi más nem fontos azóta az életemben, csak azok a lopott órák. Egyiktől a következőig élek. Függővé tett. Függök a kacér mosolyától. Függök a játékosan dallamos hangjától. Ha már meghallom, elindul a bizsergés. Az illatától. A bársonyosan meleg, nő-szagú bőrétől. Attól, ahogy felkacag, amikor a nyakába csókolok. Attól, ahogy ringó léptekkel megy fel előttem a lépcsőn. Tudja, hogy milyen hatással van rám.  És fel is használja.  Bármit megtennék érte, és bármire képes lennék azért, hogy újra és újra érezzem magam alatt. Vagy felett. Vagy előtt. Vagy… vagy bárhogy. Soha nem éreztem még így nő iránt. Ez nem szerelem. Ez annál több és kevesebb. Mert neki elég belőlem az a pár óra. Kihancúrozza magát, és megy tovább a dolgára. De én nem. Minden egyes alkalommal megőrjít a tudat, hogy lehet, hogy más férfiak is vannak. Más férfi is ránéz, hozzáérhet.  És lehet, hogy ő ugyanígy kacag, sikolt, nevet, élvez.  És ettől a gondolattól csak még jobban kívánom. Telt, nehéz melleit, kerek formás csípőjét, széles mosolyát, az odaadását, a játékosságát, a kislányba oltott vadmacskát. A bujaságát, a felzaklató nőiességét.
Szétzúz, felemel, összetör, de érzem, hogy élek.

„A szex szerelem nélkül csak üres szenvedély. Viszont az üres szenvedélyek között az egyik legjobb.” Woody Allen


Negyedik

Gyűlölöm ezt a testet. Minden porcikáját. Mért vert a Sors ezzel? Mért nem lehet olyan hajam, mint Mandynek? Az a gyönyörű melegbarna sörény. Ahogy rásüt a napfény és felszikrázik. És hogy tudja dobálni. Ki tudnám tépni tincsenként. Hogy visítana. Én meg állnék felette, és hangosan kacagva tépném egymás után, tincsről-tincsre és dobálnám a szélbe….
Gyűlölöm mindet. Az összes lányt a suliban. Mert mindnek vagy jobb az alakja, vagy szebb a szeme, vagy fehérebbek a fogai, vagy nincsenek elálló fülei. Vagy karcsú a dereka. Vagy formás a feneke. Vagy gazdagabb. Vagy okosabb.
Meg tudnám ölni mind.
Anya szerint szép vagyok. Hogy hazudik már ő is. Nem érzi azt, amit én. Irigy lennék? Igen az. Irigylem az életük, irigylem a mosolyuk, a boldogságuk. A gyerekes örömeiket. Bárcsak véget tudnék neki vetni…

***

- Hallottad, hogy kirúgták Annát?
 - Kirúgták? Nem ő mondott fel?
- Nem, kirúgták. És meg is érdemelte.
- De hát kedvelte a Főnök, nem?
- Túl sokat akart. Előbb utóbb rájött a Főnök is. Hogy túl okos, és veszélyezteti a helyét. Igaz kicsit segíteni kellett, hogy felnyíljon a szeme, de aztán rájött az igazságra.
- Te mószeroltad be Annát?
- Én? Nem. Én csak elmondtam a Főnöknek, hogy Anna hogyan szeretné megváltoztatni a dolgokat, és az mennyire káros az Osztályra nézve. És az ő pozíciójára nézve is.
- De azok egész jó ötletek voltak…
- Lehet, de egy ilyen nő veszélyes. Hidd el nekem, sok év tapasztalatával mögöttem mondom. Ha egy nő okosabb, talpraesettebb, mint a többi, akkor az veszélyes. Veszélyes Rád, rám.
- Nem láttam rajta, hogy karrierista lett volna.
- Persze, mert ezek jól titkolják. Kedvesek mindenkihez, segítőkészek. Mindenkit maguk mellé állítanak. És amikor már kezükben van mindenki, akkor lépnek. De most én voltam a gyorsabb.
- Nem tudom, lehet, hogy igazad van.
 - Igazam van. Nem irigy vagyok, csak óvatos és tapasztalt. Engem nem fog egy „anna” se kicsinálni.

„A nagyság irigységet vet, az irigység gyűlöletet teremt, a gyűlölet hazugságot szül.” J.K. Rowling
 

Ötödik

Na még csak ezt az egyet. Ez az utolsó. Hát ez valami isteni. Ahogy szétolvad a számban. Minden ízlelőbimbóm örömtáncot jár. Nem tudok választani. Talán azt a kis szögleteset. Vagy azt a mogyorósat. Vagy azt a trüffelest. Áááááá, nem tudom abbahagyni. Megőrülök értük. Még-még!

****

Tudom, hogy nem kéne. Tudom, hogy ez csak pótlék. Tudom, hogy csak egyre dagadtabb leszek. De nem bírok nem enni. Ha egyszer csak ez okoz örömet. Majd utána jöhet a lelkiismeret-furdalás, de most nem érdekel. Most ez jóóóó! Végre. Valami jó. Gyere kis gyönyörűségem!

****

Nem, nem veszek még egy cipőt. És blúzt se. Nem érdekel. Nem is nézek oda. Bár az a kis blézer milyen klassz. Milyen jól menne a drapp nadrágomhoz. De akkor kéne egy cipő is. Nem! Elég! De csak ezt az egyet…. Nem megyek be több helyre. Ez az utolsó… Utána indulok haza… Még ez az egy bolt csak…

***

Hű az anyját, micsoda bige! Azok a lökhárítók! Az a formás karosszéria! Nekem kell! Megint balhé lesz otthon… Ááá majd megoldom. Most ügyesebb leszek, nem fogok lebukni. De ezt nem lehet itt hagyni. Még majd rám számolják a túlvilágon… hihi, ott elég sokáig fog tartani a számolás… igaz nem a kihagyott ziccereké… de hát egyszer élük, nem? Meg férfiből vagyok, nem? És különben is, neki is jó lesz… Amiről meg otthon nem tudnak, az nem fáj… Akkor bevetés!

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne? 
Kincs? Hír? Gyönyör? Legyen bár mint özön, 
A telhetetlen elmerülhet benne, 
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”

Vörösmarty Mihály


Hatodik

Azon a napon örökre megváltozott az életem.
Előző este összevesztünk Rick-kel. Nem akarta megérteni, hogy nem akarom az ünnepeket megint az anyjáéknál tölteni, ahova az idióta unokatesók és az összes többi pereputty is hivatalos. Évek óta ugyanaz a procedúra. Négy nap zabálás, jópofizás, műmosolyok, minden rendben van mindenkivel. Egy igaz tekintet vagy mosoly nélkül. Mért kell nekem eltűrnöm az unokatesója neveletlen, hisztis kölykeinek műsorozását? Mért kell nekem úgy tennem, mintha mindenkit kedvelnék? Na jó, a húgát bírom. De őt is csak azért, mert legalább egyetértünk ebben, és együtt kigúnyolhatjuk az egész cirkuszt a „cigiszünetekben” a hátsó verandán. Ha nem lennének ezek a tíz percek, megszöknék már első nap délutánján. De Rick nem érti, nem érzékeli. Jó, ő ebben nőtt fel. De én nem, és nem is akarok ebbe beleszokni! Idén másmilyen ünnepet akarok! Ami rólunk szól. És nem tudom neki elmagyarázni, tegnap is csak hatalmas veszekedés lett belőle. Végül úgy feküdtünk le, hogy mindkettőnkben ott forrt a harag.
Reggel sem szóltunk egymáshoz egy szót se. Megitta a reggeli kávéját, bekapta az odakészített szendvicset, és elrohant. Még az évek óta megszokottá vált búcsú puszit se kaptam meg.  „Ha te így, akkor én is így!” – gondoltam sértődötten magamban. „ Majd észhez térsz, én vagyok az erősebb úgyis. Te fogsz először bocsánatot kérni.” És már le is moziztam magam előtt, amikor majd kibékít, én meg nagylelkűen megbocsátok neki.
A délelőtt csendben telt. Csináltam a dolgom, csak néha-néha ugrott be, hogy jéé, ő se ír, nem is hív. Igaz én sem.
Aztán délután megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, de felvettem.
- Rebecca Davis? – kérdezte egy női hang.
- Igen, én vagyok.
- A Metropolitan kórház sürgősségijéről telefonálok. Most hozták be a férjét, autóbalesetet szenvedett, most műtik, súlyos az állapota, be tudna jönni?
Mintha köd ereszkedett volna rám. Sürgősségi, műtét, baleset? Rick????
- Asszonyom, itt van? – hallottam az aggodalmat a túloldalon.
- Igen, igen – dadogtam. – Azonnal indulok.
„Taxit kell hívnom. Így be nem ülök az autóba!” – jutott el némi józanság az agyamig. Remegve hívtam a taxit, egy örökkévalóság volt az az öt perc, amíg kiért.
Bevágtam magam, megadtam a kórház címét. A taxis rámnézett, nem kérdezett semmit, tövig nyomta a gázpedált.
„Csak túlélje! Édes Istenem, ugye nem hal meg? Soha többet nem veszekszem vele, csak maradjon életben!”
Már kihozták a műtőből, mire odaértem. Az intenzívre vitték, az orvos szerint az elkövetkező 24 óra lesz a kritikus.
Álltam az ablaknál. Ő ott feküdt az ágyon, alig látszott ki az arcából valami a kötések alól, tele mindenféle csövekkel, körbe monitorokkal, amelyek pityegő hangjai most a reményt jelentették.
Álltam ott, és arra gondoltam, hogy ha meghal, akkor hogy fogom megbocsátani magamnak azt, hogy haraggal váltunk el? Hogy az utolsó mondatok, amiket váltottunk a legrosszabb énünk mondatta ki velünk? Nem halhat meg így! Ez nem lenne igazságos! „Mert az élet igazságos, szerinted?” - kérdezte a kisördög a vállam szélén. De nem voltam hajlandó válaszolni neki.

Azóta évek teltek el. Rick felgyógyult. És én, akkor, ott, megfogadtam, hogy soha senki fontosat nem engedek el magam mellől haraggal, mert nem tudhatom, hogy nem-e az az utolsó találkozásunk.
Egy életünk van, nem kockáztatok.

„Sokkal súlyosabbak a harag következményei, mint okai.”  Marcus Aurelius


***

„A hét halálos bűn közül a harag talán a legélvezetesebb. Az ember nyalogatja a sebeit, cuppogva csámcsog a régmúlt fájdalmán, összefut a szájában a nyál, ahogy az esetleges jövőbeli keserű találkozásokra gondol, és élvezettel majszolja a kapott és a viszonzásul adott sérelmek minden egyes morzsáját. Mi ez, ha nem egy királyi lakoma? Túl későn veszi csak észre, hogy saját magát falta fel és emésztette meg, és önnön csontváza maradt hátra az asztalon.”  Frederick Buechner

***


Hetedik

Derűs vasárnap délelőtt. A napsugár vidáman csúszkál a templom frissen felújított réztetején. Azt várja, hogy ki lesz az első, aki kilép a templomból, akinek játékosan megcsiklandozza majd az orrát, és az hatalmasat tüsszentve üdvözli őt.
Nem látja a templom melletti fák árnyéka alá húzódott hajléktalant, bár régi ismerősök, van, hogy egész nap követi cél nélküli lépteit. 
Harangoznak, nyílik a templom ajtó. Ünneplőbe öltözött emberek, férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, idősek vegyesen. Jönnek le sorban a lépcsőn, páran beszélgetnek még pár szót, mielőtt elköszönnének egymástól. Végül mind hazaindulnak a templom előtti térről.
A hajléktalan férfi kilép a fák árnyékából, és óvatosan előre tartja a kezét az arra sétáló emberek felé. Ruhája nagyjából tiszta, pár napja kapta a máltaisoktól. Óvatosan néz a templomból kijövő emberek sorára, kicsit úgy, mint az a kutya, amelyik minden pillanatban várja az ütést. Nem mer szemkontaktust teremteni, azt már megtanulta, hogy soha nem nézhet senki szemébe, ha jót akar magának. Csak áll lehajtott fejjel, előretartott kézzel, és várja, hátha megszánja valaki pár forinttal, és akkor vehet magának pár kiflit meg esetleg egy liter bort. Van, aki rá se néz, csak tüntetőleg elfordul, van, aki rácsodálkozik. „Ez meg mit keres itt?” – mondja félhangosan egy öltönyös férfi a mellette haladó asszonyának. A nő csak megvetően megrántja a vállát, és tüntetőleg elhúzza a száját, amikor egy könnyű fuvallat feléje fújja a hajléktalan nem épp rózsa-illatát. Néhányan sajnálkozva megrázzák a fejüket, ők legalább úgy csinálnak, mintha felmerült volna bennük valami kósza, de csírájában azonnal elfojtott gondolat. A koldus áll előre nyújtott kézzel, és egyre kevésbé reménykedik. „Ez sose szokott bejönni, de mindig megpróbálom” – ironizál magában magán. Az emberek mind elmentek. Megint.
Ő is indulna. Majd még benéz egy-két helyre, hátha valahol van valami ebédmaradék. Pár lépés után meghallja, hogy valaki szalad a háta mögött. Megfordul. Egy pörgős szoknyás, copfos kislány az. Előtte fékez. Kicsit liheg még a futástól. Valamit tart a markában. Kinyújtja a Férfi fele.
- Csak ennyim van, de ezt szívesen adom. A bácsinak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
Két darab kétszázas.
- István atya a misén azt mondta, hogy ne legyünk restek segíteni a bajbajutottakon és a szegényeken. – magyarázkodik zavarában. - Ugye te szegény vagy?
A Férfi nem válaszol, csak némán bólint egyet. A kislány mosolyogva belecsúsztatja a kezébe a két pénzdarabot, és már szalad is vissza a sarkon várakozó szüleihez.
 A Férfi nézi a tenyerében a két csillogó pénzérmét, és arra gondol, hogy talán van még remény. A gyerekekben van még remény. 

***

Minden nap hangos tőlük az utca. Minden nap, amikor az Apa részegen hazaér a kétutcányira lévő kocsmából, és előveszi a családját. Minden egyes este. Először csak ő üvöltözik. Aztán az asszony is. Aztán a gyerekek visítanak. Aztán olyan mintha a bútorokat hajigálnának. Aztán hangos visítás, üvöltés, de ezek már a fájdalom hangjai. A kétségbeesett pániké. És előbb-utóbb mindig csend lesz. Baljós, vészjósló csend. És másnap minden újrakezdődik.
Mindenki tud róla, de senki nem mer beavatkozni. Mert egy brutális nagydarab állat. Mert mi lesz, ha engem pécéz ki utána. Mi lesz, ha engem kezd el zaklatni. Meg, ha annyira rossz lenne nekik, mért nem menekülnek el? Meg végül is, mi közöm hozzá?
Inkább becsukódnak az ablakok, felhangosítják a tévét, a rádiót. Majd abbahagyják.
Egy nap szirénavijjogásra figyel fel a környék. Annál a háznál áll meg a mentő. Pár perc múlva a rendőrség is megérkezik. Az Apát vezetik ki bilincsben. A mentő mellett a két megrémült kisebb gyerek áll, szétsírt maszatos arccal. A mentősök akkor emelik be az anyukát a hordágyon, a különböző infúziós és egyéb csövek lógnak ki a takaró alól. A nagyobbik testvér akkor ér pont oda, iskolában volt, úgy rohant onnan haza.
A szomszédok kezdenek összegyűlni, és tisztes távolból, kíváncsian nézik az eseményeket.
A nagyobbik testvér nézi őket, aztán kitör belőle az elkeseredés haragtól eltorzult hangon: „A ti hibátok is dögkeselyűk! Most ide tudok jönni? Korábban mért nem?!” És zokogva rogy le a két kicsi mellé.
A távolodó mentő fénye még sokáig villog a házak teteje felett.

„A közöny az embertelenség esszenciája.” G. B. Shaw


***

„Senki sem büntet meg minket a vétkeinkért. A vétkeink büntetnek meg bennünket.”

 Jennifer Donnelly




2016. március 16., szerda

Illuzionisták



Chapter  1:
Félhomályos szoba, csak egy monitor képernyője világít. Egy férfi ül előtte kinyúlt trikóban és alsónadrágban, a cigaretta füstje lassan belepi a szobát, időnként belehúz a monitor mellett álló sörös dobozba.
„Na akkor írjuk valamit ide is. Név: legyen Anthony (az igazi tök gáz lenne…), oké. Testmagasság: 180 (azt a pár centit úgyse veszik észre), súly: 90 (végül is tudnék annyi is lenni, igaz ahhoz megint kéne kicsit futni reggelente… áááá majd Józsitól elkérem a haskötőt legfeljebb) Kor: 42 (úgyis mindig azt mondják, hogy akár 8 évet is letagadhatnék… akkor most le is tagadom). Foglalkozás: legyen, mondjuk vállalkozó – végül is elég sok mindenre vagyok kapható, ha jól megfizetik… dohányzás: természetesen leszokóban (ja hát nem olyan könnyű ugye…) alkohol: persze hogy csak alkalmanként (hihi, minden alkalmat kihasználva).
És akkor keressünk valami jó képet, gugli a barátom. Áááá, meg is van, ez jó. Jó autó, jó pasi. Na ez biztos be fog jönni. Oké, akkor nagyjából kész. Ja itt is vannak még kérdések: anyám! Van, aki ki is tölti ezeket? Micsoda baromságok! Hol randiznál először? Szereted-e az állatokat? Na jóvan, ez buziknak való, meg okoska tojásoknak, majd ők kitöltik. Én biztos, hogy nem. Nehogy már erre bukjanak a nők… azok buknak majd a fotóra! Na ez kész is. Mentés. És már lehet is böngészni.
Na akkor lássuk a felhozatalt!”

Chapter 2:
Úgy érezte, hogy már nem tud többet csalódni. Szerinte ő csalódott a legtöbbet a barátnői közül. Ez volt az utolsó: Misi, a barátnője sógorának a barátja. Milyen jól indult. Egész normálisan nézett ki, egy-két találkozás után már kezdte magában eltervezni a következő hónapokat. Misi sokat dolgozott, így hetente egyszer-kétszer tudtak találkozni, de szerinte szépen haladtak.  Igaz a szex nem volt valami nagy durranás vele, de neki az sose volt annyira fontos. Szükséges dolognak tartotta, ami kell a férfiaknak, neki annyira nem.
Csak azt nem értette, hogy Misi miért nem tudja felvenni a telefont, ha hívja. Meg mért kell neki pont arra a hétvégére konferenciára mennie, amikor együtt is lehettek volna. És miért kerekedett el úgy a szeme, amikor ezt meg is kérdezte.. Végül joga van már erre, nem? Már szexeltek is, már 67 napja együtt járnak, vagy valami ilyesmi. Igaz a Facebookra még nem tette ki. Bár ő már nagyon szerette volna. Hogy irigykednének a barátnők.
Ő már elképzelte a lánykérést is. Ahogy előveszi majd a gyűrűt. Hogy milyen lesz. Hogy hol lesz az esküvő, a nászút, hány vendég lesz. Hogy majd ha összeköltöznek, hogy fogja berendezni a szobájukat. Mert úgy nem maradhat, ahogy most kinéz.  
Minden jól alakult szerinte, ezért nem értette, hogy miért hívja egyre ritkábban, már kifejezetten kezdett gyanakodni valami más nőre, aztán végül múlt csütörtökön abban a kávézóban közölte, hogy ne haragudjon, de vége. Összeismerkedett egy másik lánnyal és őt választja. Először elsápadt, aztán elvörösödött és végül felugrott az asztaltól, és dühtől eltorzult arccal közölte, hogy akkor legyen boldog a kis ribancával! És feltartott fejjel otthagyta. De legalább jól megmondta neki!
És most itt ül a számítógép monitorja előtt utolsó lehetőségként egy társkeresőre regisztrál.
Magasság: 165 cm (ez kb igaz is), testsúly: 56 kiló - na jó az a pár plusz nem számít ugyse…, kor: na az igazit be nem írom, jó lesz az a 29 is , az végül is majdnem harminc, majd a lányok segítenek sminkelni, foglalkozás: adminisztratív - ez jó lesz, ez bármi lehet, bár inkább itthon lenne. Ezen megint elmereng: hol van az a férfi, akinek ő otthont teremthetne, és aki viszonzásként gondoskodna az ő igényeiről. Nincsenek nagyok, de azért legyen egy szép háza, de legalább egy saját lakása, legyen autója, lehetőleg ne 20 éves csotrogány, és azért rendszeresen vigye étterembe vacsorázni, ja és évente egyszer valahova egzotikusabb helyre nyaralni. Meg azért kéthavonta shoppingolni.
Ja, fénykép. Ajaj…. na jó, nézzünk valami dögösebb rucit. Melleket ki, smink fel. A nagy fürdőszobai tükör jó lesz. Ja csücsörítés, mert azt mondták a lányok, hogy így keskenyebb az arca mindenkinek. Oldalról inkább, íííígy karcsúbb, hasakat behúz, csábító mosoly. Na jó, ebből a húszból már csak lesz egy használható.
Ennyi pocsék képet! Ezen túl nagy a tokám. Ezen túl nagy a hasam. Itt meg a seggem látszik előnytelenül. Lehet, hogy mégis el kéne mennem ahhoz a profi fotóshoz… majd. Na ez még a legkevésbé rossz. Jó, akkor ez lesz.
Mentés gomb. Hol vagy királyfi?...

Chapter 3.
Megint itt vagyok. Fél éve azt mondtam, hogy ide vissza nem jövök. És most mégis újra itt. Csináljunk egy új regit inkább, azt feldobja az elején sokaknak. Hátha. Bár…. ennyi hazugságot, vakítást kevés más helyen lehet együtt így megtalálni. Üdvözöljük ismét az online társkeresők édes kis kétszínű világában!
Irggyunk akkor! És most legyen az Igazság. Ha nem tetszik, akkor tehet egy szívességet. Magasság:  178 , tényleg ennyi.  Súly: hát most kicsit elhagytam magam, ha ezt megint komolyabban akarom csinálni, le kéne menni a terembe megint… Fecó azzal a tekintettel fog rám nézni, és még igaza is lesz… na jó, írjunk be: 95 kiló - kb. Foglalkozás: szellemi szabad - ez bármi lehet és nem is hazudtam. Elég szabadon dolgozom. Kor: 45 - ennyi, és kész. Nem tetszik? Te bajod. Gyerek van? Nincs. Akarsz? Nem. Elég volt az elkényeztetett kiskölykökből, akik szétzsarolják az anyukat, és akik a leendőbeli apukákra is csak, mint pénz- vagy csoki-szivattyúkra tudnak tekinteni. Ezt már többször kipróbáltam, nem kell. Egy normális nő kéne. Aki nem anyagi helyzetét akarja stabilizálni a kiválasztott hím egyeden keresztül. Aki nem aranybányász. Akivel lehet beszélgetni. Aki nem tör ki hisztériás rohamban egy felfutott harisnya vagy letört köröm miatt. Akinek nem a pláza-szoli-kozmetika és/vagy fitnesz-terem  háromszögben zajlik az élete. De valahogy mindig ilyenekbe futok bele.  Kép: ez jó lesz, levágjuk a széléről a haverokat, ezen még egész jól nézek ki.
Mentés gomb. Akkor lássuk az aktuális szem- és szív-vakító felhozatalt!.... 

Chapter 4:
Nancy is itt nyomul. Ő javasolta. Hogy van egy csomó jólszituált parti. Meg jópár külföldi. Gálánsak, jóképűek. Épp ideje lenne felújítani a tavaszi ruhatáram, mégse járhatok két hónapig ugyanazokban a rucikban.  Akkor hogy kell regizni? Aha itt. Jó, magasság: 165 cm, testsúly: 53, mellbőséget nem kérdezik? Kár. Pedig nem is volt olcsó, igaz az a jóképű Stander doki egész szép munkát végzett. És az a vacsorával összekötött plusz programocska még meg is érte a kedvezményt, amit utána kaptam. Tényleg, még vissza kéne menni hozzá valamikor, megbeszélni a fenék-inplantátumot. Nancynak már van, és mennyivel egyszerűbb, mint az a sokezer gugolás a teremben. Azt csinálják csak a lúzerek. Ja meg esetleg azt a fülplasztikát.  De folytassuk ezt a töltögetést. Akarsz-e gyereket? Dehogy akarok. Kell a fenének egy bőgőmasina, meg még az kéne, hogy elhízzak. Vagy elrontsa a mellplasztikámat. Majd egyszer, talán, ha más már nem működik. De egyelőre még én vagyok Miss Bombanő. És az is maradok egy jó darabig. Ja hogy neki lehet-e? Dehogy. Nem kell konkurencia. Én leszek az egyetlen pici tündérbogyója, akit minden jóval elhalmozhat.  Alkohol? Hát egy két koktél azért le szokott csúszni, a koko meg nem tartozik senkire. De azt úgyis csak vidítónak használom. Meg ha gruppi van, azzal jobban bírom a strapát. Kor: ugye ez vicc? Nehogy már megadjam a valódit. Jó lesz az a 23. Az még a hamvaska korszak is lehet. Vagy akár, ha az kell, lehetek neki hamvaska is.
Na a lényeg: fotó. Nézzük. Jó portfóliót dobott össze ez a fotós srác. Ez egész hatásos: jó mély dekoltázs, a szemem is jó, szeretik ezt az alulról felnézős szöget. Mert mindnek az jut az eszébe. De jusson is. Nekem más jut közben az eszembe, hogy milyen szépen csillognak a kövecskék a napfényben.  
Oké, mentés gomb, kész. Na gyertek fiúcskák, ki van itt?

Chapter 5:
Ezt még nem próbáltam. A másik öt már unalmas. Mondjuk 60%ában ugyanazok a nők. A ribiket már kilőttem. Egy-kettő jó volt egy éjszakásnak, de ne nézzen palimadárnak. Amikor elkezdték volna fonni a kis hálójukat, én már dobtam is őket. Jobban kedvelem a 40-45ös, érett nőket. Akik nem játszmáznak. Akik szeretik, ha udvarolnak nekik. Akik nem akarják magukat elvetetni a harmadik randi után. Biztonságosak. Kiszámíthatók.  Jó játszópartnerek. Jók az ágyban. Jól főznek és szeretik, ha gondoskodhatnak rólam. És annyira nem is viszik túlzásba. Jó, néha egy-egy kiborul. Főleg amikor rájönnek, hogy nem ők az egyetlenek. De ki mondta nekik azt, hogy azok? Én ugyan soha. Nem hazudok, csak nem kell mindent tudniuk. Az ő érdekükben. Vagy az enyémben? Végül is nem mindegy? Ők örülnek, hogy egy ennyire jó pasit kifogtak, én meg élvezem a kötöttségek nélküli dolce vitát.  Ráérek még megállapodni, nem? Na lássuk, a szokásos történetet: magasság, oké, ez nem gond 186, súly: 90, full izom, ezt nem lehet ideírni, de majd a fotók… , kor: 36, az a két év nem számít, a kisfiús vigyorom miatt még ezt se hiszik el… , és a többit is persze szépen sorba. Gyerek: majd később… nincs az időhatár ideírva, hogy mennyire később. Ezt szeretik, mert komolyságot sugall. Meg ki kell mindig tölteni a többit is, mert a sok marha nem foglalkozik vele, pedig a nők mindent szeret(né)nek tudni már elsőre. Meg kell adni nekik az illúziót, hogy tudnak is. Végül is nem minden hazugság, van, amit tényleg így is gondolok. Ettől működik annyira jól: egy kis igazság pici csúsztatással vegyítve, és már semmi se annyira biztos, én irányítok. Mert az fontos. És a fotók. Na nem egyet, mert hadd csemegézzenek. Ez a strandolós jó lesz profilba, kell egy-két sportos, ja ez a könyöklős is. Távolbanéző, merengő tekintet…. meg kéne valamelyik utazós. Áááá, ez jó, ezt a helyet mindenki felismeri. Na meg is volnánk.
Mentés. Akkor nézzük az új husikat!

Chapter 6:
Jó lenne végre valaki. Akivel el lehetne menni például színházba. A csajokkal jó buli, de pasival akarok! Hogy megint szép ruhát húzhassak, azzal a fekete pántos magassarkúval, hogy megint nőnek érezzem magam. NŐnek. Nagybetűvel. Valaki, aki reggelente átölel, esetleg még a kávét is behozza az ágyba. Akivel lehetne beszélgetni, mindenről. Spinózáról és Harry Potteről. A klímaváltozásról és a szomszéd néni új virágairól. Aki nem akarna mindenáron konyhai biorobotot faragni belőlem, aki nem csinál gondot a rendelt kínai vacsorából. Vagy ha igen, akkor átugrunk egy étterembe. Akivel akár napokon keresztül ki se jönnénk az ágyból. Aki Ember lenne. Akit lehetne szeretni, és aki engem is szeretne.  Akinek a rigolyáitól falra másznék, aztán rájönnék, hogy máskor meg ő megy az enyémtől, és akkor egymásra nevethetnénk.  És igen, aki tud még nevetni. Aki nem fásult bele az elmúlt éveibe. Aki még remél. Aki elfogadna olyannak, amilyen vagyok, cserébe én sem akarnám őt megváltoztatni.
Van ilyen egyáltalán? Nem valószínű, hogy pont itt. De adok egy esélyt. Egy hónapot mondjuk. Mert hátha.
Szóval: magasság: 170 cm, testsúly: 70 kiló (hát le kéne fogyni, de annyira nem vészes végül is…), kor: 37 év (Hazudjak kevesebbet? Úgyis kiderül… akkor meg egyből ezzel indítottunk? Hogy még a korom sem igaz?) Gyerek: nincs, szeretnék-e? Hát igen, most már jó lenne, mert kifutok az időből… akkor beírjuk, hogy igen. Ezek egész jó kérdések. Vajon a többiek is mind kitöltik? Ha igen, talán találok egyezést. Lehet, hogy ez mégse annyira reménytelen? Ajaj, fénykép. Utálom, ha fotóznak. Nem is csináltak rólam még soha jó képet. Hát jó, keressünk egyet a gépen. Na ez még elmegy, igaz pár éves, de annyira nem gáz. Majd körbevágom, hogy ne látszódjon annyira a szálloda. Egész alakos nincs is igazán. Nem baj, nem a külső számít. Vagy igen?
Oké, ez kész Mentés. Akkor keressük meg azt a lelki társat, hátha szerencsém lesz.

Chapter 7:
Sziasztok Lányok, megjöttem! Bocsánat, Hölgyeim! Hogy én milyen udvariatlan is vagyok, bocsássanak meg nekem, mindjárt hozom a vörös rózsákat. Ugye kiengesztelhetem? Igen, nagyon kedves, ó, hogy én sármos, hát köszönöm, nem is érdemlem meg. Meghívhatom egy vacsorára? Ígérem, nem fogok rendetlenkedni. Vagy csak egy kicsit. Amennyire a Hölgy engedi, de csak addig, egy tapodttal se tovább. Hogy én miért vagyok itt? Ilyen sármmal? Mert itt annyi gyönyörű virágszál van, alig tudok választani közülük. De az Ön szépsége megbabonázott. Lapozgattam az adatlapokat és megláttam az Ön gyönyörű mosolyát, és nem tudtam továbblépni. Írnom kellett Önnek. Ugye nem haragszik meg érte Drága? Hogy mit csinálok? Én már élvezem a nyugdíjas éveimet, fél évet itt, fél évet otthon Kanadában. Nincs szívem eladni a kis kulipintyómat, de egyedül nem érzem jól magam ott, hidegek a falak. Hiányzik a házból a női mosoly melege, ami átfűthetné az évek óta dermedt falakat. A feleségem halála óta semmi se ugyanolyan. Így hazajöttem, de itt sem érzem jól magam, kellene egy társ, aki újból lángra lobbantaná a szívem parazsát. Lenne ez Ön nekem?...

Chapter 8:
Na pikk-pakk regizzünk be, van egy napom a hétvégi bulira egy új csajt elővakarni. Jó, kép nem kell, beírok pár kamu adatot, tök mindegy. Kész. Mentés.
Na nézzük a felhozatalt. Oké szűrő beállítva: 20-25 év, testsúly 40-56. Kár hogy a mellméret nincs megadva. De lássuk a fotókat.
Ronda, ronda, anyám, menj plasztikára, zsákot a fejére! Na ez biztató. Jó karosszéria, de az a fej… ehhez még öt vodka is kevés lenne. Brr, ha emellett ébrednék, szerintem örökre lelohadna a lelkesedésem… Ez egész jó, ez a csücsöri. Lökhárítók ok. Nem lehet túl okos a tekintetéből ítélve, de nem is műveltségi versenyre vinném, hanem csak a haverokkal bulizni. Fogadást kötöttünk, hogy négy hónapon keresztül minden hétvégén más csajt újítunk be. Eddig nyerésre állok, Joci bukta a múlt hetet, átverte a kis kurva, mégse jött el. Tomi két hete szívta meg, nekem eddig mindig sikerült. Tegnapig még úgy volt, hogy megvan a jelölt, de aztán valahonnan visszament neki az info a versenyről, és beintett.  Valahonnan kell egy bige. Ez jó lesz. Írok rá. Ajánlom neki, hogy jöjjön… meg amúgy is, vegye megtiszteltetésnek, nem?

Chapter 9. …. Chapter 10…. csak sorba, csak sorba, tessék csak tessék! Illúziók kaphatók, adhatók, cserélhetők! Folyvást, csak folyvást!
 Hé, ott maga a sorban! Mit képzel, innen nincs kiszállás! Jöjjön csak vissza!
Mi az, hogy elege van?!
Meg ne nyomja az a gombot! Meglátja, meg fogja bánni! Ne merészelje!

 
DELETE